J-Rock Fanfictions

J-rock Fanficek
 
HomeGy.I.K.KeresésRegisztrációTaglistaCsoportokBelépés

Share | 
 

 Anami agymenései :)

Go down 
SzerzőÜzenet
Anami

avatar

Hozzászólások száma : 11
Age : 42
Location : My Visual Dreamland
Registration date : 2009. Dec. 09.

TémanyitásTárgy: Anami agymenései :)   Csüt. Dec. 10, 2009 12:10 am

Sziasztok!


Eddig csak olvastam... Gondoltam csatlakozok, hogy fellendítsük a haldokló fórumot... Figyelmeztetés; a történeteim általában NC-17 kategóriában íródnak, szóval aki ez alatt van, csak saját felelősségre olvassa! Smile
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
Anami

avatar

Hozzászólások száma : 11
Age : 42
Location : My Visual Dreamland
Registration date : 2009. Dec. 09.

TémanyitásTárgy: Falióra +18 (szexuális tartalom)   Csüt. Dec. 10, 2009 12:18 am

Na egy kivétel... Ez elég lájtos lett... Smile
Figyelmeztetés: yaoi
Age: NC-15
Páros: KanonXBou
Ajánlás: Mi-chanomnak Smile


Falióra


Bou


Saito Kazuhiro...
Becenevén: Bou.
Kor: 19 év.
Végzettség: egy nagy nehezen letett; érettségi.
Foglalkozás: aktív semmittevés, illetve...
Illetve.
Van egy bandája. Egy most születő együttes, egyelőre név nélkül. Ketten vannak benne; ő és Sano Shinya (Kanon), aki a basszusgitáros lesz. Ez már el van határozva. Különben is, Kanon annyira tudja, hogy mit akar. Bou még nem döntötte el, hogy gitározni vagy énekelni akar-e.
Bár...
Tűnődve meredt maga elé, egy hangládán ülve, a levitézlett stúdióban, ahol a próbahelyük volt. Kanon még nem volt sehol, ő pedig a gitárját próbálta behangolni. Szeretettel nézte, a gyönyörű, hófehérre lakkozott hangszert.
"Mégis inkább gitáros lennék..." - gondolta.
Először is, nincs arról meggyőződve egyáltalán, hogy annyira jó hangja lenne; másodszor, egy "front"ember mindig ott kell legyen elől. A fronton.
Egy gitáros elbújhat hátul... Ha akar.
És Bou néha akart. Mármint elbújni a kíváncsi szemek elől. Néha azt érezte; mégsem neki való a showbiznisz. De...
A zene... Az mindennél többet jelentett számára.
Viszont volt még egy dolog, ami esetleg vonzó lehetett az énekesi poszton...
"Ha én lennék az énekes - morfondírozott tovább, miközben buzgón tekergette a hangolókulcsokat - akkor, afféle fanservice-ként; csókolóznom kéne Kanon-nal... Hm. Ez nem is lenne annyira ellenemre... Kanon helyes fiú... És vonzó benne a határozottsága. Ha lány lennék, biztos odáig lennék érte..."
Ha lány lenne... Bou a szemközti tükörbe pillantott.
Platinaszőke, vállon túl érő, és meglehetősen, nőiesen vágott haja, arányos, vékony, karcsú teste miatt - ha női ruhát vett fel - elég sokan nézték lánynak.
"Úgy is kéne színpadra állnom" - töprengett - női ruhában... Sokan csinálják... De..."
Összeborzongott. Nem. Az identitásával semmi gond sincs, tudja, hogy fiúnak született; és semmi baja ezzel. Igaz, kevés barátnője volt eddig, a tanulás, a felvételik, és a gyűlölt iskola leküzdése, minden energiáját felemésztették. Szabadidejében inkább aludt, mintsem eljárjon valahová is. Most már megtehetné, de... Valahogy nem akarja. Elgondolkodott. Teljesen olyan, mintha a lányok, hidegen hagynák. Pedig találkozott már nem egy szépséggel; akinek tetszett volna...
Megvonta a vállát, s újból eszébe jutott Kanon... Látta maga előtt az arcát, ahogy mosolyog...
Rá mosolyog. Megérinti a vállát, amikor vigasztalni akarja...
Forró lett a teste ezektől az emlékektől, és attól, amit a fantáziája még hozzátett...
Hirtelen megzendült megremegő ujjai alatt a D húr, és Bou borzongva ébredt rá az igazságra: nem, nem érzi lánynak magát, de...
A lányok helyett... Úgy tűnik, inkább a fiúk érdeklik. Egész pontosan egyetlenegy fiú... Még pontosabban: Kanon.


Kanon

Sano Shinya...
Becenév: Kanon
Kor: 2O
Végzettség: Most kezdte a főiskolát
Foglalkozás: irattáros, bandafőnök
A duó másik tagja. A mindig határozott, mindig pontos, "mindigtudommitakarok" Kanon.
"Aki most jó alaposan elkésik a próbáról, ha nem szedi a lábát - gondolta Kanon, míg sietős léptekkel a próbahely felé tartott.
Hirtelen megállt egy lámpaoszlopnál, hogy kifújja magát, miután vagy három utcányi távot szinte futva tett meg.
Mindenképpen szeretett volna odaérni időre, hiszen tudta, hogy Bou már várja. Az most teljesen mindegy, hogy "próba" címszó alatt - most is, mint mindig - majd eljátszanak egy-két Luna Sea számot, megpróbálkoznak összerakni dalokat, s közben élénken és vég nélkül vitatkoznak az együttes nevéről, valamint arról, hogy adjanak-e fel hirdetést a neten, hogy tagokat keresnek, vagy elég a zenei szaklapban hirdetni.
Nem lényeges. Az a lényeges, és fontos, hogy együtt lesznek, és beszélgethetnek mindenféléről - nemcsak a bandáról. Kanon elmosolyodott, s újra elindult; ugyanolyan rohamtempóban, ahogy eddig tette.
"Nem tehetek róla - füstölgött magában - az irattárban nincs olyan, hogy "munkaidő vége"; ha éppen öt előtt három perccel hoznak új anyagot, akkor azt kategorizálni kell, ha a fene, fenét eszik is; és nem lehet azt mondani: "majd holnap megcsinálom", mert összekeveredik az eddigiekkel, és kész a káosz... Uhh, utálom ezt a sok rohadt papírmunkát, mire való a számítógép akkor?!"
Újból megállt, de ezúttal azért, mert odaért az úti célhoz. Lekapta a fejéről - a már szinte védjegyévé vált - fekete filckalapot, és beletúrt fekete, sűrű hajába, mely a vállát verdeste.
Eligazgatta a szemébe lógó vastag tincset, (amely ugyanolyan színű volt, mint Bou haja) majd visszatette a fejfedőt. Halkan nevetett magában. Úgy tollászkodik itt, mintha randira készülne!
Ezen elmélázott egy percre. Rátette a kilincsre a kezét, de még nem nyomta le, hogy benyisson az ajtón; mert váratlan és eddigelé még fel nem merült gondolatok rohanták meg.
Bou...
Ezer éve ismeri, barátok, amióta az eszét tudja. Bou mindig is félénk volt, bizonytalan, tétova. Ő...
Olyannak érezte magát mellette, mintha az idősebb fivére lenne. Vagy... A védelmezője.
"Ha Bou lány lenne - morfondírozott magában - egész biztos, hogy randira hívnám, mert olyan kis kawaii..."
Ha Bou lány lenne... Hm... Látta már lányruhában, és tisztára... Meg is jegyezte neki, hogy ha nem tudná, hogy ő az, most nekiállt volna elcsábítani... És erre Bou olyan furcsán nézett rá...
Mintha... Biztatta volna. Na, ne... Kanon megrázta magát, és benyitott. Jobb lesz, ha ilyen marhaságok helyett, inkább a zenére koncentrál...
Méghogy Bou biztatta...

Próba, vagy valami más?


- Késtél... - pillantott Bou a belépő Kanon-ra, de hangjában nem volt sem szemrehányás, sem rosszallás, mindössze megállapított egy tényt; ám Kanon-nak így is lelkiismeret furdalása támadt hirtelen. Szégyenkezve lehajtotta a fejét.
- Gomenne... Nem engedtek el időben a melóból... Régóta vársz?
- Ugyan... - legyintett Bou és mosolygott - semmi gond. Vágjunk bele!
Kanon bólintott, s előszedve gitárját a tokból, rákapcsolta az erősítőre, majd miután beállította a megfelelő hangokat, Bou-ra nézett.
- Tőlem kezdhetjük...

* * * * * * * * *


Lassanként estébe fordult a délután. Ezt Bou nem látta (lévén a pincében berendezett stúdiónak nem volt ablaka), de érezte. És azt is, hogy egyre inkább fárad, és már semmi újat nem tud kicsiholni az agyából...
"Kéne néhány új tag - tűnődött Kanon - ez így csak szenvedés. Azt hiszem, zenei téren túl különböző az ízlésünk, és egyszerűen nem tudunk megegyezni.
Kellene ide még két ember legalább, aki oldaná a... - összerezzent. Már-már a "feszültség" szó ugrott volna be, de... És igazság szerint, nem is olyan feszültségre gondolt, mintha Bou és ő haragudnának egymásra... Nem... Egészen másfajta feszültségre...
Rápillantott Bou-ra, aki már jó ideje csak ült az erősítőn, és meredt maga elé, halkan pengetve az ölében fekvő gitár húrjait, szinte oda se figyelve.
Kanon-nak eszébe jutott valami.
- Ne, Bou-kun...
- Hm?
- Mit szólnál hozzá, ha női ruhában állnál színpadra? Te lennél a "lány" a bandában...
Bou elmosolyodott.
- Tudod, ez már nekem is eszembe jutott, és...
- És?
A szőke fiú egy kis csomagra bökött a sarokban.
- Míg vártam rád, elugrottam a Harajuku-hoz, venni valamit...
Kanon kíváncsian nézte a reklámszatyrot.
- Felpróbálnád?
Bou rápillantott Kanon-ra. Kissé furcsállta a kérést ugyan, de szívesen teljesítette.
Felállt, magához vette a csomagot, és szemérmesen néhány egymásra pakolt hangláda mögé elbújva, magára vette a nemrég vásárolt, lolita stílusú ruhát.
Kissé félve lépett elő a "paraván" mögül, Kanon kíváncsi tekintetének kereszttüzébe.
- Na, milyen? - perdült meg a kollega előtt.
A gloknis szoknya szelíden hullámzott a dereka körül, a fehér blúz és fekete fűző kontrasztja, csak még jobban kiemelték bőre sápadt színét, és hajának extrém, szinte ezüstös szőkeségét.
Kanon elismerően csettintett.
- Kawaii... De miért pont loli?
Bou megvonta a vállát.
- Ez tetszett meg hirtelen...
Kanon közelebb lépett az alacsony szőkeséghez. Szemei csillogón mérték fel a kedvére való látványt. Tétovázva túrt Bou tincsei közé:
- A hajaddal is csinálhatnál valamit...
- Arra gondoltam, hogy fekete masnit kötök bele...
- Hmm... Jó...
Egy pillanatra elhallgattak, majd ismét Kanon törte meg a csendet.
- Na, legalább ez a nap sem telt el haszontalanul... Kitaláltuk a színpadi figurádat...
Bou nevetett. Torzonborz kontyba fogva a haját, billegett Kanon előtt a szokatlan magassarkúban, s közben kacéran mosolygott a fiúra.
- Akkor jó leszek így, Kanon-sama?
Kanon szívdobogva nézte a kis szőkeséget. Ha így látja... Ha mindig így látná... Teljesen elfelejtené, hogy igazából fiú, és... És...??? Megrázta a fejét, sóhajtott.
- Ha lány lennél...
Bou közelebb lépett Kanon-hoz. Barna szemei hívogatóan mélyedtek Kanon éjsötét szemeinek tekintetébe.
- Ha lány lennék...? Akkor mi lenne, Kanon-sama...?
Kanon nyelt egyet. Úgy látszik, Bou teljesen beleélte magát a felvett karakterbe.
Visszafogott, de csábító, szende, de mégis kacér... Igazi lolita... Neee...
Baj lesz... Baj van.
Az új Bou hihetetlen módon vonzza. Sőt. Rá kell döbbennie, hogy a régi is... Most mit tegyen? Vajon Bou tényleg lánynak érzi magát, vagy...?
Kinyújtotta a kezét, és megsimogatta Bou finom arcbőrét.
- Miért nem vagy te lány, Bou...? - sóhajtotta.
- Miért legyek az...? - suttogott Bou - min változtatna az, ha más nemű lennék...?
- Mert... - Kanon megpróbálta lenyelni a torkában keletkezett gombócot - akkor könnyebben el tudnám fogadni, hogy...
- Hogy...?
- Hogy vonzódom hozzád... - Kanon akkora sóhajjal mondta ki ezt az utolsó mondatot, hogy ha lett volna ablak a helyiségben, és azon függönyök, most minden bizonnyal meglebbentek volna.

Most pedig Bou nyelt egy nagyot. Ez többé nem volt játék... Kanon vonzódik hozzá. Ő vonzódik Kanon-hoz. Mi kell még?
Talán csak annyi, hogy tényleg lány legyen?
- Kanon... Nagy... Nagy baj neked, hogy fiú vagyok? - kérdezte, kissé szepegve.
Kanon erre elmosolyodott, s legyőzve aggályait, magához ölelte a lányos, karcsú testet.
- Nem olyan nagy baj... - mondta halkan és lehajolva hozzá, lágyan megcsókolta Bou - ámulatában picit elnyíló - cseresznyepiros, nedvesen csillogó ajkait...

Én ilyet még nem csináltam...

A lágyan és óvatosan kezdődő csók, nagyon gyorsan fordult át viharosba és szenvedélyesbe, ahogy Bou viszonozta azt. Kanon fejében elpattant valami, s többé nem latolgatott; lány, nem lány... Akarja.
Csak csókolta és ölelte a szorosan hozzásimuló Bou-t és arra gondolt: kívánja. Le akar feküdni vele. Most. Akár itt. Mindegy, csak gyorsan...!
Bou zihált. Az ő testében is vágy tombolt, vére izzó tűzpatakként száguldott ereiben, karjai Kanon nyaka köré kulcsolódtak, és arra gondolt: soha nem akar elszakadni ettől a pillanattól...
Persze, nem állhattak az idők végezetéig abban a próbateremben. El kellett válniuk. Kanon sóhajtva engedte ki karjaiból a szőke fiút és azon törte a fejét, hogyan is legyen tovább. Ő majd megveszik a vágytól, de hogyan érez Bou? Lehet, hogy ő csak ennyit akart, és nem többet?
- Bou...
A szőke felnézett, és Kanon szíve hatalmasat dobbant. Bou barna szemeiben... Saját vágyának tükörképét látta... És ahogy megszólalt... Pontosan azt mondta, amit ő is akart az előbb...
- Kanon... Lenne kedved feljönni hozzám...?
Kanon nyelt egyet. Az utolsó pillanatban, mintha visszariadt volna valamitől... De aztán a félelmet legyőzte a hirtelen születő vágy.
- Persze. Most?
Erre azért rákérdezett... Bou mosolyogva bólintott, majd elfordult, hogy tokjába csomagolja a fehér gitárt, és összeszedje a holmiját...

* * * * * * *



Minden olyan gyorsan történt. Bou lakásában Kanont elkapta az a bizonyos gépszíj, és rohamtempóban szabadította meg kedvesét a vadonatúj loliruhától, majd hagyta, hogy Bou is lesimogasson róla ezt-azt.
Majd egyszer csak már az ágyon feküdtek, elnyúlva egymás mellett, mindössze egyetlen ruhadarabot viselve, ám a hangulat forrósodása azt ígérte; hamarosan lekerül róluk az is...
- Bou-chan... - Kanon gyengéden simogatta Bou mellkasán a selymes bőrt, miközben a vágy zsibbasztó nyilai böködték - bevalljak neked valamit?
Bou mosolyogva és kíváncsian pillantott a kedvesre.
- Hajrá.
Kanon elmosolyodott.
- Életemben nem voltam még fiúval...
A szőke fiú elpirult.
- Ehm... Izé... Még én sem...
- Na és lánnyal? - kacsintott Kanon, kissé lehet, csúfondáros hangon kérdezve ezt. Bou még jobban elvörösödött, de most a méregtől. Durcás arcot vágott:
- Hé...! Kikérem magamnak a gyanúsítgatást...!
- Hmmm... - dünnyögte Kanon, és a fiú fölé hajolva, szájával megérintette a Bou füle mögötti ultraérzékeny pontot - mivel is gyanúsítottalak?
- Hogy... - lihegte Bou, mert a gyengéd érintés igencsak hatással volt az érzékeire - hogy én eleve...
Kanon ujjai vándorútra indultak a szőke remegő testén, s egyre merészebb tájakon kalandozva, cirógatták Bou-t, aki hirtelen levegőt sem kapott, s alig tudta befejezni a mondatot:
- ... igenis voltam már lánnyal... Nem is egyszer...
- És jó volt...? - Kanon ujjai már igencsak intim helyeken siklottak, Bou-n hirtelen leírhatatlan érzéki kéjvihar söpört át, ahogy Kanon cirógatta...
- Azt... hiszem...
Kanon halkan nevetett. Lehámozta Bou-ról az utolsó mentsvárat is, ujjait ráfonta a szőke fiú vágytól duzzadó férfiasságára, s kezeit lassan, majd egyre gyorsabban mozgatva rajta, sóhajtotta a kedves fülébe:
- ... de lehet... hogy ez még jobb lesz...
És Bou válaszul csak lehunyta a szemét, ahogy az újabb gyönyöráradat végigzúdult rajta...
És Kanon nem hagyta még abba... Továbbra is simogatta, cirógatta, izgatta Bou nemes szervét, miközben gyengéden csókolta, harapdálta a nyakát; mígnem a szőke fiú már-már elviselhetetlennek érezte a testében fel-le cikázó kéjáradatot...
És ekkor...
Felrobbant az Univerzum.
Bou hangosan felnyögött, ahogy kedvese ingerlő játszadozása nyomán átélte a legteljesebb gyönyört, s eme élmény felbátorította őt a viszonzásra; lesimogatta Kanon-ról is az utolsó ruhadarabot, cirógatta, csókolta a testét; szájával okozva több, mint kellemes perceket kedvesének, aki nyöszörögve markolt bele Bou hajába; és elhaló hangon biztatta őt a folytatásra...
"Ah, Bou-chan... Csak most ne hagyd abba..."
És felrobbant az Univerzum.
Se Bou, se Kanon nem érzékelték az idő múlását többé, számukra most csak a másik létezett, a gyengéd érintések, csókok, az izgató, ingerlő játszadozás a másik testével és a gyönyör, amit egymásnak okoztak...

Holott egy gyönyörűen faragott falióra, a fejük felett, hangos ketyegéssel figyelmeztetett minden élőt az idő kegyetlen és gyors haladására...

De Kanon és Bou csak szerették egymást, ki tudja meddig - ők mindenesetre nem foglalkoztak vele - lázasan ölelkezve össze újra és újra, a szünetekben nagy, beszédes hallgatásokkal, amíg egymás karjában pihegtek, próbálván visszanyerni lélegzetvételük normális voltát (nem nagyon ment); próbálva mondani valamit a másiknak, szerették volna szavakkal is kifejezni azt, amit a szemük, a testük és ujjaik érintése, már amúgyis elmondott...
Aztán rájöttek: felesleges.
És hallgattak tovább...

Valamikor, talán éjfél felé, Kanon hirtelen felriadt félszendergéséből. Mellette Bou, csukott szemmel, szintén aludni látszott.
Kanon elégedett sóhajjal hasra fordult, és csak nézte az egyenletesen szuszogó szőkét. Rengeteg gondolat kergette egymást az agyában. Többek között egy letaglózó felismerés, hogy szereti Bou-t, szerelmes belé; és nem most, nem ebben a percben szeretett bele, ez az évek alatt kifejlődő érzés, eleddig csendesen pihent szíve egyik titkos zugában...
De most előtört. Lehet, hogy az extázis hevében még a fülébe is suttogta Bou-chan-nak eme vallomást?
Miért nem tud visszaemlékezni?
És végül is... Mit változtat a tényeken egy verbális megerősítés, amit a szeme, és az ölelése már amúgyis elárultak a delikvensnek?!
Ai shiteru, Bou-chan...
Mintha meghallotta volna, Bou ebben a percben nyitotta ki a szemét. Szeretettel nézte Kanont.
- Kano-chan... - szólalt meg hirtelen és megsimogatta a fekete hajú fiú arcát.
- Igen?
- Én már nagyon régen... - Bou elhallgatott, mint aki erőt gyűjt a folytatáshoz.
Kanon kíváncsian és biztatva őt a további beszédre, függesztette tekintetét a kedves arcára...
- Már nagyon régen...? - ismételte meg Bou elharapott mondatát.
- Már nagyon régen... Akartam ezt... Veled...
Bou elpirult, lehunyta a szemét. Arra gondolt, bár Kanon nagyon sok titkát tudta, ezt az egyet... Nos, ismert okokból, ezt az egyet nem.
Kanon, Bou fölé hajolva, mélyen nézett a szemébe.
- Bou-chan... De akkor... Miért nem mondtad?
- Mert féltem, hogy utána már nem barátkoznál velem...
- Baka... - mondta Kanon gyengéden és megcsókolta Bou-t.
- Lehet, hogy meglepődtem volna - mondta aztán tűnődve - de emiatt nem szakítottam volna meg a kapcsolatot veled...
- De nemet mondtál volna...?
Kanon hosszan hallgatott.
- Gomenne... Először biztos - mondta végül.
Bou nyelt egyet.
- Hát ezért is nem szóltam... Belehaltam volna, ha elutasítasz...
- Bou-chan... Tulajdonképpen te...
Bou elértette a befejezetlen mondatot, és megrázta a fejét.
- Nem. Nem érdekelnek a fiúk... Csak, egyedül te. De... Veled mi a helyzet? - nézett elgondolkodva Kanon-ra - én mindig is azt hittem, hogy neked csak a lányok...
Kanon elmosolyodott. Ujjai Bou tincseivel játszottak:
- Te elmehetnél lánynak, Bou-chan... Amúgy meg: velem is az a helyzet, mint veled... Nem érdekel más hímnemű, csak te.
Bou elnevette magát.
- Ezek szerint, ha valamelyikünk felszed egy nőt...
Kanon hamiskásan rákacsintott Bou-ra.
- Akár be is vághatjuk a közösbe...
Összenevettek.
- Viszont - komolyodott el Kanon és merően nézte Bou-t - jelenleg nem érdekel egy liba sem. Veled annyira jó volt, hogy...
Bou elmosolyodott.
- Nők elfelejtve? - kacsintott.
Kanon visszahunyorított, s lassan végig simított Bou testén...
- Legalábbis egy darabig biztos...
Bou pajkosan felnevetett, és lefogta Kanon kutató ujjait, mielőtt azok még túl merész tájakra tévedtek volna, s komolykodón meredt a kedves szemébe:
- Ezek szerint, mégsem olyan nagy baj, hogy nem vagyok lány...
Kanon felnevetett s kiszabadítva kezét Bou ujjainak szorításából, újfent simogatni kezdte a fiút...
- Ha lány lennél, Bou-chan... - villantak meg a huncut szikrák a szemében - lehet, hogy lefektetlek... De nem szeretek beléd...
Bou nyelt egyet. Felgyorsult a szívverése, ahogy egyszerre élvezte Kanon meleg, szeretetteljes pillantását, valamint ujjainak izgató érintését...
- Szóval... Szeretsz engem, Kanon?
Kanon egészen közel hajolt Bou-hoz, s úgy suttogta:
- Csak akkor, ha te is engem...

És a falióra egykedvűen ketyegett tovább, mérve az időt, mely az egymásba merült szerelmesek számára immáron nem létezett többé...

Vége
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
Admin
Admin


Hozzászólások száma : 22
Age : 27
Registration date : 2007. Sep. 09.

TémanyitásTárgy: Koi no dependence - songfic +18, bár...   Vas. Jan. 24, 2010 4:07 pm

Koi no dependence...

Egy szerelem, amely beteljesült ugyan, de mégsem igazán boldog... Egy szerelem, melyet mindkét fél titkol a másik elől...
Egy szerelem, mely lehet, hogy már nem is az.




Natsu

Nem hiszem, hogy valóban szeretsz engem. Nem hiszem, hogy valóban fontos lennék neked, hogy valóban részesévé kívánnál tenni az életednek.
De ez így van jól.
Legyek csak én a mellékutca; egy leállósáv, ahol megállsz egy kis időre, felturbózod a motort; kiglancolod a karosszériát - és továbbhajtasz.
Sose hittem el teljesen a szavaidat, amikor megálltál az ajtóban, és a kérdésemre; hogy "már megint mit keresel itt?"
Azt felelted:
"Most rád van szükségem."


Miku

Soha nem akarom, hogy megtudd; igazából mennyire szeretlek. Soha nem akarom, hogy megtudd; igazából mennyire fontos vagy nekem. Soha nem akarom, hogy valaha is tisztában legyél vele: ha te nem lennél, én már talán nem is élnék.
Nem akarom, hogy tudj róla; hogy a te mosolyod és pillantásod tüze adja nekem az erőt ahhoz, hogy tovább tudjam csinálni ezt a cirkuszt.
Szerelem? Inkább gyógyszer. Drog. Valami, ami nélkül képtelen vagyok élni többé.
Ne tudd meg, soha; hogy mennyire szükségem van rád ahhoz, hogy egyáltalán létezni tudjak.


Natsu

Emlékszem az első alkalomra. Amikor egyszer csak megjelentél az ajtóm előtt; s mikor kinéztem a zörgésre, te ott álltál, néztél, csak néztél a csillogó szemeiddel - melyek nem teljesen természetes fénnyel csillogtak már - s mikor megkérdeztem, hogy mit tehetek érted (így, hajnali fél háromkor; mikor a koncertnek már régen vége...)
Te azt felelted:
"Szeretkezni akarok veled."
Ahh...
Miért nem tudtam ellenállni neked akkor?
Miért engedtelek be?
A szobámba; az ágyamba; és végül...
A szívembe is?
Miért szeretlek, ha tudom, hogy úgysem viszonzod?
Nem tudod viszonozni... Vagy nem akarod.
Mindegy. Egy leállósáv, csak ne panaszkodjon, ne?
Azóta is... Bárhányszor csak megkívánsz engem, én... Engedek neked.
Ahh, az érintésed... A csókod íze... Ajkaid, és ujjaid puhasága... És a forró bőröd, ahogy az enyémhez ér... ahogy beletúrsz a hajamba, miközben ölelkezünk...
Újra és újra kísértésbe esem. Újra és újra elcsábulok.
Érezni akarom...
A csókjaidat, a simogatásodat; téged, ahogy egy gyors, szinte durva mozdulattal belém hatolsz...
És én engedelmesen simulok alád, magamba fogadlak, együtt mozdulok veled, addig-addig; amíg...
Ahh, hányszor zuhantunk együtt alá a Mennyekből? Ahh, az az érzés... Az a semmihez sem fogható gyönyör... Egyazon pillanatban megfeszülő izmaink...
Soha nem lennék képes betelni vele... Veled.
Ezért nem mondom, hogy legyen vége.
Ezért nem mondtam egyszer sem, hogy; menj el.
Ezért nem mondom, hogy hagyj végre békén.
Nem. Nem akarom, hogy elhagyj.
Úgy hiszem... Függeni kezdtem tőled. Rád szoktam. Mint valami drogra. Ha nem kapom meg az adagomat... Kitör rajtam a hisztéria.
Mikor jössz már?!


Miku

Te mondtad ki, emlékszem.
Talán egy év is elmúlt már azóta, hogy először törtem rád, akkor hajnalban az ajtót; azzal, hogy most azonnal feküdj le velem.
Annyira kívántalak...
Szeretem, ha te sminkelsz... És utálom, hogy akkor nem érhetek hozzád.
Imádom az érintésedet; az óvatos mozdulataidat; a mosolyodat, ahogy az elkészült "művet" nézegeted összehúzott szemekkel...
"Talán tegyünk még ide egy kis csillámport, ne?"
Én meg, megvonom a vállam. Elvégre te vagy a szakértő... És hiába vízálló; a smink előbb-utóbb úgyis eltűnik rólam, a koncert extázisában...
Nem lényeg.
Az a lényeg, hogy hozzám érsz - legálisan - és élvezhetem kecses, karcsú ujjaid érintését...
Utálom, hogy mindezt nem viszonozhatom akkor, és ott...
Emlékszem, mennyire meglepődtél, mikor először mentem el hozzád, azután a bizonyos turné után. Az arcodra volt írva, hogy azt gondoltad: akkor az csak annyi volt. Néhány együtt töltött éjszaka. És kész.
De én már akkor tudtam, hogy többet akarok. Annál a néhány együtt töltött éjszakánál, mindenképpen többet.
Te voltál - és vagy - nekem a nyugalom szigete... Egy hely, ahol önmagam lehetek, mindenféle sallang nélkül.
Szeretem, ha a valódi nevemen szólítasz...
"- Ne, Haru-chan... Miért nem keresel magadnak valakit, akivel együtt is tudsz élni?
- Nem tudom... Nem akarok... Jó nekem egyedül.
- Biztos? Ha olyan jó lenne, nem jönnél el időről-időre hozzám...
Mosolyogsz. Én megvonom a vállam, s mélyen a szemedbe nézve mondom:
- De nem tudom megtenni, hogy ne jöjjek...
- Hát ezért mondom - dereng fel arcodon újra a mosoly - ez már függés. Rám vagy kattanva.
- Lehet."


Natsu


Próbáltunk együtt élni. Csúfos kudarc lett belőle. Nem, nem bírjuk egymás természetét sokáig. Te megőrülsz az én rendmániámtól; én megőrülök attól, hogy kiszámíthatatlan vagy.
Hogy fogalmam sincs, hol-merre jársz, és mikor jössz haza. Falnak megyek attól, amikor egyszer csak bejelented - leginkább éjfél és egy között - hogy: "megyek próbálni, holnap koncert."
Nem. Együtt élni - nem. De ha... Ha eltűnnél az életemből... Ha egyszer csak nem jönnél többé... Az... Nagyon fájdalmas lenne. Azt el se tudnám képzelni.
És jóllehet, tudom, hogy ez nem mehet a végtelenségig; és hogy egyszer el kell, hogy engedjelek; hiszen valamikor biztos szeretnél majd családot; és egy normális feleséget, aki mosolyogva tűri minden szeszélyedet, elnézi a csavargásaidat; és kedves szóval üdvözöl, mikor hazamész, és meleg ételt tesz eléd...
Én erre nem lennék képes.
Nincs bennem angyali türelem.
Én csak szerelmes vagyok beléd.
Én csak azt akarom, hogy az enyém legyél.
Én végig csinálom veled a depressziós rohamaidat; kicsavarom a kezedből a kést; és elrohanok gyógyszerért, amikor elővesz az allergiád, és nem kapsz levegőt, és csak fuldoklasz abban a totálisan száraz levegőjű műteremben...
Nem hiába engem cipelsz mindenhova magaddal, ahol sminkes kell...
Én ismerem minden titkodat, még olyanokat is, amelyeket a barátaid nem.
Merengek. Ha majd egyszer elbúcsúzunk egymástól...
Vajon a feleségedtől is el fogod várni ugyanezeket?
Nem, nem érzem, hogy kihasználnál...
Egyszerűen csak használsz.
És ez jól van így. Akarom, hogy használj. Akarom, hogy valahogyan közöm legyen hozzád. Ha így, hát így.
Felfoghatatlan, még a magam számára is; hogy mennyire szeretlek...

Miku

Tudom, hogy egyszer azt fogod mondani: ne menjek többet.
Tudom, hogy egyszer azt fogod mondani: legyen vége.
Tudom, hogy egyszer - kikerülhetetlenül - azt fogod érezni; ez neked így kevés.
Tudom, hogy kevés.
Nekem is az volt. És még most is az. De...
Úgy hiszem, egyikünkön sem múlt igazán; hogy nem jött össze, amikor megpróbáltunk együtt élni.
Emlékszem, én vetettem fel, amikor rádöbbentem arra; hogy már egyáltalán nem elég az, hogy időről-időre együtt töltünk egy-két napot - hogy költözzünk össze; próbáljuk meg együtt.
De nem ment.
Túlságosan is különbözőek vagyunk; és ezt a különbözőséget képtelenek vagyunk elfogadni. Akkor te mondtad ki hamarabb - de már én is éreztem, hogy mielőtt végképp megőrülnék tőled; ahelyett, hogy érted őrülnék meg - menjünk külön; ha legalább a jóbaráti viszonyt meg akarjuk tartani.
Aztán hazamentem, és két nap után, mint éles kés; vájt belém a hiány. A hiányod.
Emlékszem, mikor ajtót nyitottál; most nem mondtál semmit. Csak mosolyogtál, és hagytad, hogy magamhoz öleljelek. Én pedig úgy éreztem: újra itthon vagyok.


Natsu


Vajon mivel végződne, ha újra elvesztenénk a fejünket, és összecuccolnánk?
Vajon megint egy kvázi szakításba torkollna?
Vajon ugyanannyit veszekednénk, mint anno?
Vagy most már megtanulnánk elfogadni a másikat?
Nem mondom, hogy költözzünk össze újra. Nem mondom, hogy megőrülök a hiányodtól, ha nem vagy velem. Nem mondom, hogy mennyire utálom, hogy a munka után el kell búcsúznunk...
Hogy csak fél napokra lehetsz az enyém.
Vagy nappal...
Vagy éjjel...
Mégis... Bár az eszem azt súgja: ennek így nincs értelme, és abba kéne hagyni...
Mégis... Mindig ugyanaz az izgalom járja át minden porcikámat, mint először, amikor meghallottam azt a bizonyos - és azóta már megszokott - kettős csengetést...
És amikor felveszem a kaputelefont és meghallom a hangodat... Azt a karcos-tiszta; senkiével össze nem téveszthető hangodat...
Remegni kezd mindenem, ahogy hallgatom a megszokott mondatot:
"Én vagyok. Feljöhetek?"


Miku


Vajon mit szólnál hozzá, ha ezt most mind elmondanám neked?
Vajon mit szólnál hozzá, ha egyszer csak rád zúdítanám mindazt, ami bennem kavarog, valahányszor csak meglátlak?
Vajon mit szólnál hozzá, ha bevallanám, hogy szeretlek, és nem is akárhogyan?
Elmenekülnél?
Vagy elbírnád az érzelmeim súlyát?
Elmondhatnám neked, hogy te vagy az egyik dolog, ami ehhez a nyomorult élethez kapcsol? (a másik a bandám, és a zene)
El tudnád viselni, hogy ennyire szükségem van rád, a létezésemhez?
Nem tudom... Nem vagyok biztos az igen-ben.
Inkább hallgatok.
Beszéljenek helyettem a szemeim, ahogy rád nézek. Beszéljenek helyettem az ujjaim, ahogy simogatlak; a csókjaim, a bőröm forrósága...
Beszéljen helyettem a testem; az ölelésem, egymásba kulcsolódott kezünk szorítása...
Beszéljenek a mozdulataim; ahogy újra és újra neked feszülök, a kéjes nyögések, amelyeket te csalsz elő belőlem...
Ahh, az a forróság, mellyel körülveszel... Ahh, az a gyönyörteljes csillogás a szemedben...
Mondd, hogy te is szeretsz... Mondd, hogy azt akarod, örökre veled maradjak...
Mondd, hogy nem akarsz elengedni... Soha.
Ahh... Szinte borzongok, ahogy most elképzelem, hogyan szeretkeznék veled...
Eltelt vagy két hét azóta, hogy utoljára nálad voltam...
Nem tudok mit kezdeni ezzel a hiánnyal...
Nem tudom megtenni, hogy ne menjek...
Igen, függök tőled, de ezt soha be nem vallanám neked.
Így is sokat tudsz rólam. Túl sokat... Mindegy.
Felkapom a kocsikulcsot, és irány az utca.
Muszáj elmennem hozzád, hogy lehiggadjak. Muszáj elmennem hozzád, hogy ne fájjon az élet.
Ahogy megállok a ház előtt; és kétszer megnyomom a kapucsengőt, újra az az izgalom járja át testemet; mint legelőször.
S amikor meghallom ezüstösen csilingelő hangodat, ahogy megkérdezed, hogy; ki az...
Elönt a jóleső forróság.
- Én vagyok. Felmehetek?



- vége -
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése http://jrockfanfic.forumn.org
Anami

avatar

Hozzászólások száma : 11
Age : 42
Location : My Visual Dreamland
Registration date : 2009. Dec. 09.

TémanyitásTárgy: Neko (NC-17, kínzás)   Pént. Feb. 05, 2010 2:17 am

1. Cat and demon

Van egy macskám, aki igazából - egy férfi.
Uralkodom egy démonon; aki igazából - rajtam uralkodik.
Bár azt mondta: saját vágyának ereje adja a képességet ahhoz, hogy át tudjon változni - a vágy, melyet irántam érez - mégis... Az a démoni erő, mely ezt lehetővé teszi; napról-napra nő benne, ahogy én egyre inkább a hatása alá kerülök...
Saját vágyam ereje... És az övé... Ez a kettős mágia, mely létrehozza ezt a csodát...
Ah, amikor azt kívántam, bárcsak át tudna változni...
Amikor megláttam a szemében a vágyat...
Azt hittem, én fogok irányítani...
Mindig is úgy gondoltam, hogy egy démon szeretőjének lenni; érdekes és izgalmas dolog, ha afelett a démon felett én uralkodom; és az én parancsomra tesz mindent. Egy darabig így is volt...
Az elején még... Bármit kérhettem tőle, minden kívánságomat teljesítette, még azokat is, amelyeket egyetlen pasastól hiába is kértem volna.
Ahh, de jó érzés is volt az a hatalom! Tudni, hogy bármit, igazán bármit akarok, az teljesülni fog...
Nem mondom, hogy ez azóta teljesen megváltozott, de...
Azt érzem, ha szeretkezünk... Már nem egészen én irányítok. És ez megriaszt.
Akkoriban... Csak akkor változott át, amikor én akartam... Amikor eljött az éjjel, vagy ha kettesben voltunk valahol.
Jó érzés volt... Tudni, és érezni, hogy van valaki, aki megkérdőjelezés nélkül végrehajt mindent, amit csak mondok neki.
Ő volt az én kis cicám...
Éppen csak pórázt nem fűztem a nyakára, bár... Biztos vagyok benne, hogy az elején még az ellen sem tiltakozott volna.
Ám, amióta...
Egy szédült, gyenge pillanatomban, megengedtem neki, hogy a vállamba karcoljon valami jelet...
Az ő jelét...?
Azóta... Egyre többször vesz fel emberi alakot, akkor is, ha nem vagyunk egyedül. Akkor, amikor ő akarja. És én... Ez ellen már nem tehetek semmit.
"Hiszen szereted, amikor ember vagyok..."
Igen, szeretem, de...
Ahh, a saját vágyam azóta csak erősebb lett... A saját vágyam, amely olyannyira gúzsba köt, amelynek nem tudok parancsolni, még akár, ha csak a szemébe nézek... Nem is kell, hogy megérintsen, nem...
Elég, ha rám néz...
Azt mondja... A vágy és szerelem, mely bennem bontakozik, iránta... Ahogy ez az érzelem növekszik, erősödik bennem, hogy a végén teljesen elborítson... Az ő démon ereje is, úgy lesz erősebb és erősebb, míg végül...
Már soha többé nem leszek képes elszakadni tőle...
Ah, akartam ezt, de... Néha-néha olyan ijesztő tud lenni...
Amióta ez a jel rajtam van... Érzem, egyre inkább én kerülök az ő hatalma alá... Ő fog magával rántani végül... Annyira magához láncol majd, hogy a végén nem tudok tőle szabadulni...
Miku... Mondd, mi a terved velem?
Ahh, csak ne lennél ennyire gyönyörű...
Szinte megbabonáz a szépséged... Akarlak... De félek is, hogy... Ha teljesen a tiéd leszek... Elvesztem önmagam...

Ahh, amikor macska... Ahh, akkor olyan cuki, és édes, és kawaii...
Imád hízelegni... Mint egy igazi macska. Ahh, de közben az a szenvtelen, hűvös pillantás...
És azért "annyira" nem macska, hogy gombolyaggal játsszon, vagy egy műegeret kergessen a lakásban... Sokszor meg is jegyezték a barátaim, hogy milyen fura, lusta macskám van, aki naphosszat csak az ablakpárkányon ül, vagy hever...
És amikor átváltozik... És éppen azt játssza, hogy én vagyok az úrnője...
A kutyák megirigyelhetnék a szófogadását... De komolyan... Viszont... Az ironikus megjegyzéseitől, azért ilyenkor sem foszt meg. Nem ám...
De... Mostanában... A kedves, édes, cuki, gyengéd oldala mellett... Fel-felvillantja a démoni énjét is, hogy lehetséges, hogy igazából nem is házicica, hanem párduc, vagy hiúz; prédára leső, vad, veszélyes...
Ahogy izzanak azok a borostyánszemek, mikor rám néz... Tudom, hogy már alig bír uralkodni magán, másodperceken belül elkapja a gépszíj... És olyankor... Óóó, ahogy leteper az ágyra, kétoldalt leszorítva a csuklóimat, térdével feszítve szét a lábaimat; hogy minél jobban megnyíljak előtte, és amikor belém hatol...
Ahh, az kimondhatatlan gyönyör, és kéj, és mámor, de...
Látni felvillanni tekintetében valami ősi ösztönt, valami titokzatos fényt, valamit; amitől hirtelen menekülhetnékem támad, mert valahogy érzem, ha ez így megy tovább; menthetetlenül beleszeretek, és akkor már...
Nem fogom tudni elhagyni őt...
Ah, azok a vad lökések, melyek, úgy érzem; teljesen széttépnek...
A kéjjel kevert fájdalom, ahogy a csuklómba, vagy a hátamba mélyeszti karmait, amikor élvez...
Ahogy a nyakamat harapdálja közben, s néha-néha olyan erősen, hogy apró sebeket ejt a bőrömön... Ezek a dolgok mind félelmetesek a számomra....
De nem tudok nélkülük meglenni...
Mert...
Valahányszor ilyen durva velem... Utána ezerszer és ezerszer jóváteszi, mert gyengéden szeretget, és begyógyítja a sebeimet a csókjaival, és... Ahh, ilyenkor kérhetek tőle, amit csak akarok...
Ah, Miku...
Anami a nyelvedet imádja a legjobban... Amit azzal művelsz... Mhmmm...
Néha-néha, mégis menekülni szeretnék... Mert félek. Félek hozzáláncolódni Miku démoni énjéhez, félek szabadon engedni a lebéklyózott vadat.
Nem tudom, miért is engedtem, hogy megjelöljön... Mintha tudat alatt, hozzá akarnék tartozni... Mintha azt akarnám, hogy az ő szívében se legyen senki más, soha, rajtam kívül...

Azon az őrült, borgőzös éjszakán... Én csak... Én csak menekülni vágytam, megint elöntött a félelem, megint attól féltem, hogy nem leszek önmagam, ha engedek Miku erejének...
Hogy akkor beleolvadok, teljesen egy leszek vele, és én... Én magam, már nem leszek sehol...
Egoizmus, ne?
Menekülni akartam... El akartam futni a saját vágyaim, érzéseim elől, a saját szerelmem elől, s nem vettem észre, hogy...
A póráz vége, mely a nyakamra fonódott... Az én kezemben van.

- Majd én elfelejtetem veled... - súgta a fülembe Ruki szenvedélyesen - én segítek neked, hogy megszabadulj tőle...
Ah, bárcsak annyiból állna a menekülés, hogy lefekszem valaki mással...
Igen, szeretkeztem Ruki-val, mert kívántam és akartam őt, és nem mondom, nem volt rossz, de... *sóhajt*
Bizonyos dolgok, azért hiányoztak...
Leginkább egy földöntúlian izzó, borostyánsárga szempár... Egy puha, plüssmackóhoz hasonlatos tapintású, macskafarok; amely olyan lágyan tudja végigcirógatni az izmos hátat átfogó kezeimet...
Az extázis hevében a vállamba mélyedő karmok... *kicsit mazochista lett*
Vagy, a selymes tincsekbe túró ujjaim alá engedelmesen simuló, puha, bolyhos macskafülek...
Ehh... *kétségbeesett*
Én.. Én szeretem csinálni Miku-val... Szeretek vele szeretkezni...
Ah, néha úgy gondolom, csak ő tud kielégíteni engem, az eddigi pasasok, messze elbújhatnak... Még Ruki is... Hiába a szenvedély, hiába az érzékiség, a játékosság, ha...
Gomenne, Ruki-chan. Te nagyon jó srác vagy amúgy, de...
Nem, neko.
Ezért... Valószínűleg annak az éjszakának nem lesz folytatása... Legalábbis részemről... Nem.
Gondolataimból hirtelen egy selymes bundácska érintése riaszt fel, mely ölembe ejtett kezeimhez dörgölőzik...
Lepillantok a zsömleszínű, nagy, puha, díszpárnára emlékeztető perzsamacskára, és elmosolyodva cirógatom meg az orrát, mire elégedetten elfészkeli magát a térdeimen.
Ahh! Nem.... Ő tényleg csak egy cica. A cicám... Allegra.
*ablak felé pillant* Ő, ott Miku...

2. Seal

Az ablakpárkányon üldögélő, fenségesen szép, kékezüst színű, orosz kék macska; rezzenéstelen tekintettel figyelte a lassan már estébe hajló, alkonyati fényben fürdő utcán jövő-menő embereket.
Bár nem nézett hátra, mégis macskaösztönével és minden idegszálával érzékelte, hogy a lány a kanapén, ölében a perzsamacskával; őt figyeli lopva, míg szórakozottan végig-végighúzza az ölében ülő cica bundáján a kezét.

Pfff... Nőstények... Kikövetelik a figyelmet, a simogatást... Valahányszor Anami letelepszik arra az ágyra, Allegra, ez a pákosztos, rögvest ott terem, és felkéredzkedik... - gondolta magában, kissé megvetően - sose törődik vele, bele se gondol, hogy mi van, ha az imádott gazdi esetleg éppen teljes egyedüllétre vágyna... Na de... Honnan is tudná... Nincs tehetsége ahhoz, hogy megérezzen ilyesmiket. Elvégre nőstény... Na, mindegy...

Ha tudna, most legyintene, mert végül is, az alatt az öt év alatt, amióta ennek a háznak a lakója, tulajdonképpen már hozzászokott a kis hebrencs, szeleburdi macskalányhoz. Eszébe jutott, milyen furcsálkodva fogadta őt a kis nőstény, mikor csatlakozott Anami-hoz és megjelent vele itt...
- Hmpf... Te valóban macska vagy? - nyávogta gyanakvóan, résnyire szűkített szemekkel, és többször jó alaposan megszimatolta őt - a szagod valami... Valami nagyon különleges... Mintha macska lennél... És mégsem.
Ő pedig barátságosan ráhunyorított Allegrára, majd a hátára görbítve a farkát - baráti szándéka jeleként - így szólt:
- Persze, hogy macska vagyok. És nyugodj meg, Allegra... Engem nem az olyanfajta lányok érdekelnek, mint te. Tőlem nyugodtan békében lehetsz...
Nos, a perzsa cicalány ezt akkor még nem érthette, hogyan is gondolja...
A kanapé felé fordította a fejét és kedvtelve méregette, az Allegrát becézgető lányt.
Ó nem, őt az igazi macskalányok sosem hozták lázba; ellenben... Az olyan emberlányok, akiknek lelke mélyén egy macska lakik...
Azok aztán, annál inkább...
- Anami - szólalt meg hirtelen.
A lány megrezzent, ahogy a halk, s kissé rekedtes hang megtörte a szoba csendjét. Felnézett, és arcára lassan pír terült, ahogy belemélyedt a borostyán sárga szempárba...
- Úgy döntöttem, ma én is elmegyek veled a klubba...
Bárcsak macska alakban tenné ezt...! - jajdult fel magában Anami - sokkal kevésbé hozna zavarba...

Miku merően bámulta a lányt. Valami megváltozott Anami viselkedésében az utóbbi napokban... A macskalányok különben sem a hűségükről híresek, s lehet, hogy az ember macskalányok ezt is átvették? Ah, valószínűleg ők is szeretnek kalandozni olykor...
Bár eddig úgy tűnt, Anami egy üdítő kivétel lesz... De mégis... Az ember (akarom mondani, macska) sosem lehet elég óvatos... Jobb, ha maga néz utána annak, hogy kikkel avagy kivel tölti Anami üres estéit, mikor azt mondja: "lemegyek a klubba"
Biztosnak kell lennie abban, hogy senki nem akarja elrabolni tőle az ő gyönyörű hercegnőjét, senki nem akarja elhódítani...
Bár... Most már rajta van a jel. Az ő jele. Anami most már... Csak az övé. Ha menekülni is akarna... Nem tud, mert...
Ha csak megérinti, a bőrébe karcolt mintát... Azonnal emésztő vágy fogja el, melyet senki más nem tud eloltani benne, csak ő; Miku.
Megnyalta a száját.
Anami... Te még nem is tudod, hogy fogoly vagy... Saját vágyadnak a foglya...


Anami

Furcsa. Olyan merően néz most... Nem is szokott így. A... A vállamat nézi... A bal vállamat, ahová.... Ah, csak két napja lett volna?! Úgy érzem, már egy örökkévalóság is eltelt azóta...
Ah, szóval el akar jönni velem... *vállat von*
Nos, nem nagyon tehetek ellene semmit...
Amit egyszer Miku elhatároz... *sóhajt* Most már szinte semmi hatalmam felette...
Nem parancsolhatom meg neki, hogy maradjon itthon, ha egyszer ő, jönni akar...
Mindegy is... Amióta egyszer, véletlenül, szerencséjük volt hozzá, a barátaim állandóan azt kérdezgetik, hogy mikor hozom magammal már egyszer...
Főleg a lányok...
Heh. Jobb lesz odafigyelnem rá?


Miku leugrott az ablakpárkányról, s odasétálva a kanapén hasmánt elnyúló lányhoz (Allegra a szőnyegre huppanva, sértődötten fújt egyet, és távozott); egy könnyed ugrással elhelyezkedett annak hátán, hideg orrát a lány nyakához dörzsölve.
- Auu... - nyögte Anami - Miku, ne hülyéskedj... Gomen, de azért van köztetek súlykülönbség Allegrával... Beszakad a hátam...
- Hmm... - dorombolta a macskadémon kéjesen - érdekes, amikor ember vagyok, sosem tiltakozol, mikor így rád fekszem...
- Awww... - sóhajtott Anami - hát, olyankor nem is...
- Oke, ha te így jobban szereted... - a rekedtes hang kissé kaján színezetet vett fel, majd... Villanás.
A következő pillanatban, Anami testét kéjes forróság árasztotta el, ahogy megérezte a hátához simuló, izmos és meglehetősen forró testet; mely a vékony pólón keresztül is szinte elviselhetetlenül égette...
- Hééé... - suttogta - megőrültél? Mit csinálsz...?
- Ah, semmi különöset, csak gondoltam, adok neked egy kis ízelítőt abból, hogy mi vár rád, ha hazajövünk...
- Ahhmm... Miku... - sóhajtotta Anami, ugyanis a fenti mondat elhangzása után máris a hátán és meztelen fenekén - melyet most csak egy tanga takart... vagyis nem takart - érezte, a gyengéden cirógató ujjakat...
Lehunyta a szemét, ahogy a démon felcsúsztatta a hátán a pólót és bőrét perzselni, égetni kezdték az összekaristolt bőrt gyengéden érintő csókok...
- Hmm... Ha ezt... így folytatod... nem... megyünk... sehova... - nyögte, s már-már megfordult, amikor....
Újabb villanás, s ahogy oldalra fordult, újfent az orosz kék kandúrt pillantotta meg maga mellett, aki roppant furcsa arckifejezéssel mosakodott éppen.
- Ahh... Úgy látom, te tényleg el akarsz menni abba a klubba... - sóhajtotta és felkelt - megyek, készülődni...
Miku elgondolkodva nézett a távozó lány után, abbahagyva - amúgyis tökéletesen tiszta - bundájának nyalogatását.
Nos, neki nem lett volna semmi kifogása ellene, ha indulás előtt még szeretkeznek; de... Az előbb... Ahogy kényeztette Anami-t, hirtelen valami... Valami egészen szokatlant érzett. Egy furcsa, és teljességgel, a lányhoz nem illő illatot. Valamit, ami eddig nem volt Anami sajátja, s ami... Olyannyira irritálta kifinomult, és egy macskáéhoz képest klasszisokkal jobb szaglóérzékeit, hogy...
Zavarba jött, s jobbnak látta visszatérni az igazi formájába, hogy gondolkodni tudjon.
Az a szag... Uhh. Zavarta és dühítette, annyira nem illett Anami-hoz, olyannyira elütött a lányra jellemző; kellemes, és valamilyen virágra emlékeztető illattól, hogy az csak egyet jelenthetett... Az az illat... Kesernyés volt és fanyar. Egy férfi illata... Igen... Ezek szerint jó volt a megérzése, hogy Anami hűtlen lett hozzá... Megcsalta. Lefeküdt valaki mással.
De nem lehetett az olyan jó - gondolta magában elégedetten - ha utána mégis visszajött hozzám, mintha mi sem történt volna...

Anami


A zuhany alatt állva, azon töprengek, Miku miért változott vissza. Ez eddig nem volt szokásban... Pláne, előjáték közben... Amikor, a mágiát tápláló vágyunk tüze, amúgy is ezer fokon izzik... Nem értem. És.... Olyan furcsán nézett rám utána... Mintha... Mintha azon gondolkodott volna, hogyan mondjon el nekem valamit, ami biztos, hogy nem fog tetszeni... Ehh.
Elzárom a vizet, kilépek a zuhanyzóból, és villámgyorsan szárazra dörgölöm magam.
Rövid tűnődés után, fekete, bőr miniszoknyát; neccharisnyát és mélyvörös, fűző fazonú felsőt öltök. Most neki öltözöm... Tudom, imádja, ha dögösen nézek ki...
Beleszántok a hajkefével a nyakamig érő, asszimetrikusan levágott, vöröslő, loknis hajamba; majd tűnődve vamposra sminkelem magam.
Nos, én késznek vagyok mondható...
Ahogy kilépek a fürdőszobából, hirtelen szembe találom magam - az, újra ember alakját viselő - Miku-val, és majdnem ugrok egy hátraszaltót.
Ah! Így még nem is láttam...!
Honnan csekkolta le a kedvenc j-rock énekesemet?? Kiráz a hideg, ahogy végigsiklik rajta a tekintetem...
Testre simuló, fekete bőrnadrág, csizma, és fekete, hosszú ujjú póló, az elején valami ezüst felirat, nem látom jól, hogy mi. Vagány bőrdzseki és napszemüveg (ez utóbbi a feje búbján díszeleg) egészíti ki az öltözéket. Na és persze, a fullos smink. Elmosolyodom... Tisztára, mint Ruki, tényleg. Még a haja is fel van tupírozva... Csak éppen... Nem vörös. Hanem szőke.
Ahh, a tekintete, ahogy rám néz...
- Gyönyörű vagy, Ana-chan...
Uhh. Ezt most talán hagyjuk.
Elindulunk.


3. Hurt and Love

Forr bennem a méreg. Ezt azért nem gondoltam volna... Ahogy becsukódik az ajtó; azonmód nekiesek Miku-nak, hogy mégis, mi volt ez, amit a klubban művelt??
- Csak nem vagy féltékeny, Anami?
A karcos hang enyhén gúnyos...
Összehúzom a szemem, és mélyeket lélegzek. Igazság szerint, magam sem értem a saját indulatomat.
Féltékenység...
Sosem tudtam, mi az. Mostanáig. Ah, újra felizzik bennem a sötét harag, ahogy felidézem magamban ahogy, Miku cicázott a társaságbeli két másik lánnyal...!
Azok a sokatmondó pillantások, ahogy végigmérte őket... Ahogy az a gyönyörű; ezüstkék, dús szőrű macskafarok mintegy véletlenségből végigcirógatta a kezüket, arcukat...
Ah, az a két ribanc pedig, nem is rejtette véka alá, hogy nagyon is kedvükre van ez az érdeklődés...
- Ne, Anami-chan, nincs kedved bedobni a közösbe a nekodat?
Még mit nem...
Nem... Én... Borzongva döbbenek rá, hogy... Én... Azt akarom, hogy csakis rám nézzen így...
És csakis engem cirógasson a farkával...
- Nem mondhatnám, hogy jól esett, amit azokkal a lányokkal csináltál...
Ah, ahogy rám néz... Most teljességgel megfejthetetlen borostyánszemeinek pillantása...
- Nekem sem esett jól, hogy egy idegen hím szagát kellett éreznem rajtad... - megvillan a szeme, ahogy tekintetét az enyémbe fúrja - tudod, kettőnk közül; szerintem nem én voltam a hűtlen...
Nyelek egyet. Uhh. Igaza van... Semmi... Semmi alapom nincs arra, hogy bármit is a szemére vessek... Lehet, hogy flörtölt azokkal a lányokkal... De... Nem feküdt le egyikkel sem...
Én... Én pedig...
Hirtelen megfogja a kezem, s odaránt magához; de ebben a mozdulatban most, nyoma sincs a korábbi gyengédségnek...
Áthatóan néz, úgy érzem; belelát a vesémbe...
- Gyűlölöm ezt a szagot rajtad... Teljesen beleivódott a bőrödbe... Addig nem nyúlok hozzád, míg meg nem szabadulsz tőle... - odahajol hozzám, és belemélyeszti fogait a nyakamba. Felszisszenek - mossuk le a véreddel...? - mormogja, míg kiserkenő véremet nyalogatja - a véred illatát szeretem... De meg is vadulok tőle... Azt akarod, hogy megöljelek...?
Felvetem a fejem. Remegő testtel nézek rá.
- Meg... Meg akarsz ölni...?
- Anami... - néz mélyen a szemembe - te nem tudod, milyen veszélyes dolog, egy démon szeretőjévé lenni; és utána megcsalni az első jöttmenttel?
Nyelek egyet. Nem tudok válaszolni. Ő kicsit hátrébb lép tőlem, de tekintete nem engedi el az enyémet...
- Gyűlölöm... - mondja halkan, de a hangja vészjósló - gyűlölöm egy másik hím szagát érezni rajtad, a magamén kívül... Menj... Szabadulj meg tőle... Mosd le magadról... Tüntesd el... Ha ugyan tudod...
Csak állok, mint egy viaszszobor.
- Csak azért nem öllek meg, mert ember vagy. És mert, semmit nem tudsz a mi világunkról... De akkor is... Büntetést érdemelsz... Attól, hogy nem ismered a törvényt, még vonatkozik rád is...
Nem magyarázza meg a szavait, bár fogalmam sincs, hogyan érti a fentieket.
Szóval... Büntetést... érdemlek... Lehet... Elvégre... Hűtlen voltam...
- Matte... - szólalok meg végre, mint aki hirtelen megtalálta a hangját - én... én sajnálom... Sajnálom nagyon, ami történt... Azt hiszem, csak... Megijedtem tőled. Megijedtem attól, hogy... Még jobban beléd fogok szeretni, és...
Rám néz. Furcsa a pillantása.... Kimereszti karmait, s végighúzza őket a nyakamon; vállamon... Végig a két mellem között... A felsőm két darabban hullik le rólam, bőrömön pedig égető, vörös csíkok maradnak, melyekből lassanként szivárogni kezd a vér... A karmok tovább szántják testemet; áldozatul esik a szoknyám, és a bugyim pántja is - el is vesztem eme ruhadarabokat - a combjaim sem maradnak ki, a megtépázott harisnya mögött ott villannak a vérző, lassanként fájdalmassá váló sebek...
Ugyanez az út visszafelé... Majd a vállamba mar. Fáj, de már szisszenni sem merek.
- Eddig nem hiszem, hogy félned kellett volna tőlem... - mondja, olyan higgadtan, mintha csak beszélgetnénk.
Hallgatok.
- Anami, ha féltél attól, hogy belém szeretsz... Miért engedted... Ezt...? - karcolja körbe körmével a vállamba vésett jelet - nem mondtam neked, hogy csak akkor, ha igazán biztos vagy magadban...? Egy hűségesküt nem szokás megszegni... Nálunk legalábbis nem.
- Sajnálom... - úgy hiszem, ez az egyetlen szó, amit jelen helyzetben hajtogatni tudok. Nem mondom, hogy kezdek félni. Nem. Én már nem is félek. Én... Rettegek.
Remegő tagokkal fordulok meg, és tűnök el a fürdőszobában.
Ahogy megnyitom a zuhanyzó csapját, és felgereblyézett bőrömön fájdalmasan, égetően végigzuhog a meleg víz, arcomon úgy folynak le a könnyek...
Nem... Nem is fizikai fájdalom... Ruki... Érdemes volt egyáltalán az a habkönnyed kaland? Mert az volt... Számomra egy kaland volt... Ráadásul...
Én végig másra gondoltam közben...
- Így nem fog menni, hogy megszabadulj tőle... - suttog a fülembe, egy rekedtes, halk hang - ha még most is ő jár a fejedben...
Ránézek a mellettem álló Miku-ra. Nyelek egy nagyot, ahogy borzongva döbbenek rá, hogy hallja a gondolataimat... Vajon mindig is képes volt erre...?
- Nem - válaszol, mintha valóban feltettem volna a kérdést - csak azóta, amióta a jelemet viseled...
Lehunyom a szemem. Érzem, ahogy az apró sebekből szivárgó vér, hirtelen jobban megindul; s közben valami égetően hideg, gélszerű anyag ömlik végig testemen, amelyet fájdalmasan határozott ujjak dörzsölnek a bőrömbe...
- Úgy látom, ebben is segítségre szorulsz, nemcsak a vetkőzésben...
Nem mondok semmit. Ha büntetést érdemlek... Zokszó nélkül fogom elviselni...
Zuhog rám a víz. Lemossa rólam a jázminillatú habot, és - remélhetőleg - vétkem maradandó bizonyítékát is...
- Ha meg akarsz ölni... - nézek rá elkínzottan - akkor tedd meg nyugodtan. Nem fogok ellenkezni...
Hirtelen ellágyul a pillantása... Kinyújtja a kezét, és megsimogatja az arcomat.
- Nem tudok igazán haragudni rád.... - sóhajtja - Anami... Miért...?
- Mit, miért...? - kérdezem, könnyeimmel küzdve - miért csaltalak meg? Már mondtam...
- Én inkább arra lennék kíváncsi... - hajol oda hozzám hirtelen - miért szeretkeztél vele, ha nem volt jó? És ha jó volt... Akkor miért jöttél vissza hozzám, úgy, mintha nem is történt volna semmi...?
Nyelek egyet. Könnyeim nem akarnak elapadni...
- Mert szeretlek - zokogom és kinyújtva a kezem, Miku mellkasára simítom, és borzongok a sokféle édes érzéstől, mely váratlanul megrohan ekkor - mert csak veled tudom átélni az igazi extázist... Mert... Mert rá kellett jönnöm, hogy hiába akarok menekülni... Csak a józan eszem az, amelyik szabadulna... De a szívem... Az örök fogoly akar maradni...
- Akkor... Kétszeresen is hibáztál... - mondja, s megfogva a testét cirógató kezemet, lassan odahúz magához - mert őt csak kihasználtad... Egy eszköz volt...
Nem... egészen... De nincs erőm tiltakozni. S mielőtt még felocsúdhatnék, Miku odahajol hozzám; s újból beleharap a nyakamba, kéjes morgással nyalogatva a kibuggyanó, bíbor folyadékot...
- Még egy korty az édes véredből... - nyögi a fülembe, valami őrült szenvedéllyel - és teljesen megvadulok...
- Igyál... - lehelem.
Rám néz. Komolyan.
- Akkor is, ha utána bántani foglak?
- Már nem félek tőled...
- Rosszul teszed... Ezután már igazán félhetsz tőlem...
- Nem baj... Már... Nem...
Végigszánt karmaival a vállamon. Aztán lenyalja kicsorduló vérem... És nem csak az újólag ejtett sebről... A többit is... Megkóstolja... Aztán... Ahogy felnéz, szinte szikrázik a szeme, mint valami különös színű gyémánt...
Megragadja a combomat, s felhúzza a derekához; alig tudok megkapaszkodni valamiben, olyan hévvel hatol belém...
Teljesen váratlanul, mindenféle játszadozás, felkészítés nélkül... Testemet iszonytató fájdalom járja át, ahogy egyidejűleg a combomba, vállamba mélyeszti a karmait...
Ám, ahogy megmozdul... Azonmód leírhatatlan kéj vág belém...
Fejem koppan a csempén, ahogy nekidőlök, mert alig tudom megtartani magam; a kéj és fájdalom egyszerre tombol testemben, ahogy egyre fokozza a tempót...
- Mikuuu...! - sikoltom hirtelen, ahogy a gyönyör át- meg átcsap rajtam - még... ahh... még...!
Pillantása belemélyed az enyémbe...
- Élvezed...? - kérdi.
Mintha kicsit meglepné ez...
- Ig..en... - nyögöm - ahh... Igenn... Aaahh... csináld... gyorsabban...
Nem szól semmit, csak még sebesebb ritmusra vált; közben karmai végigszántanak a hátamon, karomon; tépik-marják a testemet, ahh; fáj, de ki törődik vele, mikor másfelől meg olyan gyönyör, hogy belehalok?!
Oh, igen... Gyere... csináld... tépj szét...! Akarom...
Megremeg a teste. Tudom, hogy már nem kell sok ahhoz, hogy elélvezzen, s én is a határon vagyok már...
Óóó, csak...még...egy...kicsit...
- Azt... akarom... hogy... fájjon...neked... - nyögi, zihálja a fülembe egyszerre csak, fogai a húsomba marnak, karmai mély barázdákat vájnak a hátamba, soha nem csinálta még... ilyen... erősen...
Büntetést... érdemlek... Talán... mégis... megöl... a végén...
- Igen...! Fáááj...! - sikoltom egyszerre csak, mert már nem tudom visszafogni magam, nem bírom elviselni a kín és kéjgyönyör eme tébolyító kettőségét...
Az én körmeim is belemélyednek az ő hátába; fogaim a nyakát marcangolják; miközben átszáguld rajtam, a sosem ilyen erős, sosem ilyen intenzív gyönyörvihar; s utána nem sokkal...
Ő is elér a csúcsra, s azon mód el is enged, én lassan a fal mellé csúszok, minden erőm elhagy, úgy érzem, mindjárt elájulok...
Ám lassanként ködösülő pillantásomat, fogva tartja, két borostyánszem tündöklése; nem hagyván tudatomat elmerülni az öntudatlanság jótékony homályában...
Pedig érzem: szédülök; s lepillantva azt is meglátom, hogy a lefolyó felé kanyargó vizet rózsaszínesre színezi a sebeimből ömlő vér...
Csak néz rám. Aztán kinyújtja a kezét, végighúzza rajtam mindenhol, ahol megsebzett; s a vöröslő karom- és fognyomok eltűnnek, mintha sosem is lettek volna...
- Anami... Kérlek, soha többé ne adj okot arra, hogy így akarjak bánni veled...
Nyelek egyet. Velem szemben térdel, a szemei szomorúságot és megbánást tükröznek, a hangja ismét telve van gyengédséggel és szeretettel...
Hová tűnt vajon, az előbbi; félelmetes démon?
Most csak az én, imádni való nekomat látom magam előtt...
- Miku... - sóhajtom, és szememből újból kibuggyannak a könnyek - hontou ni gomen... Soha többé nem akarok elmenekülni tőled... Soha... Én... Én úgy érzem, hozzád tartozom. A... tiéd vagyok....
- Megbocsátok neked - szólal meg kisvártatva, egy pillanatnyi csönd után - mert tudom, hiába voltál mással, közben végig rám gondoltál.... - lassan elmosolyodik - szóval; ha úgy vesszük, csak testileg csaltál meg... Lelkileg viszont hűséges maradtál... És nekem - hajol oda hozzám egészen közel - nekem ez a fontosabb...
- Szóval... Megbocsátasz? - kérdem halkan.
Bólint.
- Először, és utoljára - teszi hozzá - mert ha legközelebb is képes vagy megtenni...
- ... akkor megölsz? - kérdem, nem hagyván, hogy befejezze a mondatot.
Megrázza a fejét.
- Elhagylak - mondja komolyan - de... - simít végig a vállamon - a jel itt marad rajtad... És valahányszor hozzáérsz, akár csak véletlenül is... Az emésztő vágy fellángol, de már nem leszek itt,hogy elcsitítsam benned... És te... Az utánam való vágyakozásba fogsz belehalni végül...
Megborzongok. Nem valami vidám kilátások, annál is inkább, mivel többször is tapasztaltam, hogy ez hogy is működik tulajdonképpen...
Na jó, de ez csak akkor... Ha legközelebb is leszek olyan hülye, hogy megcsalom...
- Fázol? - kérdi.
Megrázom a fejem.
- Nem... - kábán meredek rá - olyan...furcsán érzem magam...
Elkap, mielőtt oldalra dőlnék, átölel, magához szorít; hálásan bújok a karjai közé.
Ahh... El tudnék így aludni...
- Azt hiszem - suttogja hirtelen - túl sok vért vesztettél...
Rápillantok. Szemeim már alig érzékelik őt... A szédülés is, egyre jobban elfog... Érzem, hogy gyengülök.
- Talán nem akartad... - suttogom - de... mégis... sikerülni fog... megölnöd...
- Nem... - suttogja - nem engedem, hogy meghalj... nem... veszíthetlek el... éppen most...
Kissé kienged az öleléséből, s felszakítja fogaival az ütőeret a csuklóján, majd odatartja elém a kezét...
- Igyál - mondja ellentmondást nem tűrően - igyál a véremből, attól erőre kapsz...
Soha életemben nem vágytam vért inni, el se tudtam képzelni, hogy milyen lehet; de most nem tiltakozom ellene egy percig sem.
Magamhoz húzom Miku kezét, s számat a megnyitott vércsatornára tapasztom, melyből azonmód bugyogni kezd az éltető nedű, ahogy óvatosan és ügyetlenül szívni kezdem....
Szemeim lecsukódnak. Első tapasztalatom, hogy Miku vére... Egyáltalán nem vérízű. Erős, mint a jó óbor, s az íze... Egyszerre kesernyés, és fanyar, de ugyanakkor... Szinte lehetetlenül édes.
Ízlik... S ahogy egyre többet szívok magamba, úgy tér vissza elgyengült tagjaimba az erő...
Magamtól hagyom abba, Miku óvatosan elhúzza tőlem a karját; s mond valamit, amit már nem tudok kihámozni a hirtelen rám zúduló éles és erőteljes hangorkánból; s egyszerre...
Körülfog valami puha és csendes sötétség. Hálásan takarózom bele...

Mikor magamhoz térek, az ágyamon fekszem, s tétova, tapogatózó pillantásomat, Miku derűs és szeretetteljes tekintete viszonozza...
- Jobban vagy?
- Egy... kicsit... igen... - sóhajtom. Aztán, kérdőn függesztem rá a tekintetem - mi... volt ez...?
Merően néz. Aztán felsóhajt.
- Valahogyan jóvá akartam tenni, hogy bántottalak...
Nyelek egyet.
- Miku... - mormolom - melyik az igazi éned? A vad, gátlástalan, könyörtelen, félelmetes párduc... Vagy ez a doromboló cica...?
Mosolyog.
- Találd ki...
- Valószínűleg, nem sikerülne... - legyintek.
Hirtelen elkomolyodik. Fürkészőn néz rám...
- Anami... Tudsz róla, hogy macskavér csörgedezik az ereidben?
- Tessék...? - lepődöm meg - ezt... honnan...?
- Egyszerű - simít végig az arcomon gyengéden - ha nem így lenne, a vérem azonnal megölt volna, mint valami gyorsan ható méreg...
Uhh.
- És te... Ezek ellenére...?
Elmosolyodik.
- Én ezt tudtam, már régen... Azért is mertem megtenni...
Nyelek egyet.
- Akkor most... Én is macskadémon leszek...?
Megrázza a fejét.
- Nem leszel igazi démon... Hiszen félig ember vagy.... Hanem csak... Neko.
- ???
Elmosolyodik.
- A vérem, keveredve a tiéddel, felszínre hozza; a benned szunnyadó macskatulajdonságaidat...
Erre én is mosolygok.
- Remek, legalább fogok tudni egeret fogni...
Miku nevet.
- Nem hiszem, hogy erre lenne a legnagyobb szükséged...
- Oke, csak vicc volt - mosolygok - de... - kíváncsiskodom - akkor is kíváncsi lennék, mi fog változni bennem?
Mosolyog.
- Először is; az érzékeid kiélesednek; sokkal jobban fogsz tudni látni és hallani; aztán a külső jegyek - kaján mosoly - aranyos cicafüleid lesznek, és ennivaló cicafarkad.... Na és... - cirógatja meg az orromat - az illatokat is sokkal jobban fogod érezni...
- Hmmm.... - dorombolom - szóval, nemsokára én is képes leszek megérezni rajtad egy másik nőstény szagát, ha netán mégis hűtlenségre vetemednél, afféle revansként? - megvillannak a szemeim - hű, akkor készülj fel, Miku neko... Ezerszeresen kapod vissza, amit tettél velem... Ha áruláson kaplak...
Komolyan néz rám.
- Anami neko - mondja, és a hangja is olyan komoly, mint a tekintete - ha valaha is megcsalnálak... Nyugodtan ölj meg...
Megrázom a fejem.
- Neeem... Ölni, nem. Bántani; ha bántottál, azt igen; kínozni, fájdalmat okozni, meggyötörni... Azt igen; de ölni... Nem, én mindössze kicsit kikaparnám a szemed, ha rossz fiú leszel, de az életedet nem venném el...
Huncutul elmosolyodik.
- Kezdesz úgy gondolkodni, és beszélni, mint egy igazi neko - mondja vidáman.
Én is mosolygok, de a következő pillanatban, összeszorítom a szemeim, mert testembe elviselhetetlen kín váj magának utat... A fájdalom végigkúszik minden tagomon, majd megállapodik a koponyámnál és a gerincem utolsó csigolyájánál, amit szakszóval is, "farokcsontnak" neveznek. A fejem zsiborog és fáj egyszerre; a gerincem szimplán csak fáj... De valami olyan embertelen kín gyötör, amit elmondani sem lehet...
Önkéntelenül is feljajdulok...
- Auuu... - nyávogok, mint egy macska (hiszen immár az is vagyok, neee?) - ez fáááj... Nyauuuu...
Ökölbe szorítom a kezem, a panaszos hangok önkéntelenül törnek elő belőlem, a fejem is szörnyű módon fáj; nem is tudom mihez hasonlítani az érzést... Talán olyasmi, mint egy bitang erős migrén.
Miku együtt érzően szorítja meg a kezemet.
- Minden átváltozás fájdalommal jár... - mormolja.
Nyelek egyet. Minden átváltozás... Szóval...
- Ezek szerint... Te... Neked is...
- Igen - bólint, meg sem várva, hogy befejezzem a tétova mondatot.
Összeszedem magam, körmeim a tenyerembe vájnak, nem akarok nyávogni többet, ki kell bírnom hang nélkül, elvégre... Ő is kibírta, mindahányszor átváltozott...
Szemeim fáradtan csukom le, ahogy szűnik egy kicsit, hogy utána ismét újult erővel csapjon le rám. Összerándulok, de ebben a pillanatban Miku forró szája az enyémre simul...
Ahh, hálásan ölelem át a nyakát; viszonzom a csókját, merülök el szája mélységeiben; keresem nyelvemmel az övét, hogy érzéki, vágyakat ébresztő táncba csábítsam...
Ahh, annyira örülök most a figyelemelterelésnek, így, hogy az iránta érzett vágy lassan ébredezni kezd bennem, nem koncentrálok annyira arra, hogy mi történik velem éppen...
- Felejtsd el a fájdalmadat... - a suttogó, rekedtes hang, most olyan, mintha a fejemben szólna, mintha nem is kívülről hallanám - csak a gyönyörre koncentrálj, amit nyújtok neked...
Ahhh... Halkan felsóhajtok, ahogy gyengéden csókolgatni, nyalogatni kezdi a nyakamat; majd később áttér a vállamra, nyelvét végighúzza a melleim közti völgyön, majd sort kerít a mellbimbóim alapos kényeztetésére is...
Ah, micsoda kéj, mely most belém borzolt...
S míg a melleimmel játszik, egyik keze magabiztos mozdulattal csusszan lassan széttáruló lábaim közé, s kezdi cirógatni, izgatni egyre nedvesebbé váló nőiségemet...
- Ahh, imádom, hogy ilyen gyorsan reagálsz az érintésemre... - a suttogás, ismét mintha bennem szólna valahol...
Elomlok a gyönyörben, ahh, megőrülök; ahogy kutató ujjait megérzem magamban; szinte eszemet veszi a hirtelen fellobbanó vágy...
Ahh, nem bírom... tovább... csináljuk... most... azonnal...
Lihegve fogom le Miku kezét, mielőtt még teljesen a határra simogatna; s borzongva próbálok felülni.
A fájdalom szűnőben, s én olyan furcsán érzem magam. Az összes hang, amit hallok, mintha megsokszorozódott, és felerősödött volna, tisztán hallom például, ahogy a zuhanyzóban csöpög a csap; hogy időnként meglebben a függöny a nyitva hagyott ablak előtt, Miku gyors és heves légvételeit, ahogy újra és újra végignyalja a hasamat...
S eme hangok mintha teljesen más irányból jönnének, mint eddig... Hogy is van ez?
Ám mielőtt még rájöhetnék a titok nyitjára, Miku hirtelen visszalök az ágyra.
- Ne, Anami cica... Még nem fejeztem ám be...
Uhh... Testemen átfut valami leírhatatlan remegés, ahogy Miku neko fejét a combjaim közé fúrva, nyelvével folytatja tovább azt a becézgetést, melyet az előbb olyan hirtelen abbahagyattam vele...
Ahh... A kéj újfent elborít, alig tudok tőle koncentrálni valamire is, pedig a fenti rejtélyt mindenáron meg akarom fejteni...
Tétován a füleimre simítom a kezem, és meglepődöm. Nincsenek ott. Eltűntek, mintha hirtelen visszahúzódtak volna a koponyámba. Tapogató ujjaim a hajamba tévednek ekkor, s remegve tapintanak ki két, igazi, puha, plüssmaci bolyhosságú; macskafület.
Ahogy végighúzom rajta az ujjaim... Érzéki borzongás fog el, s felerősíti bennem, az amúgy is ezer fokon égő vágyat; a testemben fel-alá cikázó kéjvillámokat... Ahh...
- Várj... - nyögöm hirtelen, mert valóban úgy érzem, még egy perc és elélvezek - ne vigyél el, tényleg... előbb még... én is... Kényeztetni akarlak... téged...
Most viszont hatalmas lendülettel ülök fel, a belém hasító fájdalom dacára. Meghökkenek, azt hittem, már vége, ám váratlanul konstatálom, hogy ülök valamin, ami kemény, de egyben rugalmas...
Megemelem a fenekem, majd csodálattal bámulom a szemeim elé kunkorodó, rőt, és meglehetősen dús szőrrel borított macskafarkat. Eszembe jut, hogy valahol azt olvastam, egy macska, eme végtagja, pontosan akkora, mint a törzse; s most tapasztalatom, hogy ez a nekokra is igaz.
Simán elérem vele a fejem búbját, sőt még a nyakamra is tudom keríteni, afféle sál gyanánt.
Az érintése, ugyanolyan kéjjel teljes, mint amikor a cicafüleimen simítottam végig.
Kaján mosollyal csiklandozom meg vele, a mellettem fekvő Miku neko orrát, aki éppen csukott szemmel, és gyönyörteljes arckifejezéssel szopogatja azokat az ujjait, amelyekkel bennem járt az előbb...
Az incselkedő érintésre felnéz, s elmosolyodik.
- Nocsak - pillant végig rajtam - igazán cuki neko lettél... - rám kacsint és folytatja, mintegy mellesleg megjegyezve - mindig is a vörös cicák voltak a gyengéim...
Utalva arra, hogy újdonat füleim, és farkincám is vörös színben pompázik, s ez a szín csak egy árnyalattal világosabb a hajamnál.
Elmosolyodom, és fölé hajolok.
- Oke, akkor most ez a vörös cica, valami nagyon fincsi dolgot fog veled tenni...

******

Nézzük egymást. Már teljesen elfelejtettem, hogy valaha is meg akartam szabadulni a bűvköréből. Most úgy érzem, már csak az boldoggá tesz, hogy itt van, mellettem...
És ha elhagyna... Valóban belehalnék a vágyakozásba... Üres és színtelen lenne a világ nélküle...
- Anami... - szólal meg, megtörve a közénk telepedő, igencsak meghitté váló csöndet, és kutatón néz a szemembe - nagyon... bánni fogod, ha többé... Nem leszek igazi macska?
- Oh... Annyira nem fogom bánni, de... Miért nem...? - kérdezek vissza meglepődve.
- Megitattalak a véremmel - folytatja, és a hangja komoly - megosztottam veled a démonerőmet... Így, többé már nem leszek képes felvenni a valódi alakomat...
- Oh... Értem... - bólintok.
- Bánod...? - hajol fölém.
Ahh, olyan gyönyörűen csillognak ezek a borostyánszemek...
- Dehogyis... Van már egy macskám, szóval... De... Mondd... Miért... csináltad...? Miért osztottad meg velem a hatalmadat?
Gyengéden néz rám.
- Ha nem teszem meg, meghaltál volna... És én nem akartalak elveszíteni... Lehet, hogy haragudtam rád, mert megszegted az esküdet... De... - sóhajt - ez már nem számít... ha a halál elvett volna téged tőlem, akkor én sem kívántam volna tovább élni... Nélküled...
- Miku... - sóhajtom. De nem tudok többet mondani, így hát hallgatok, és nézem a szemeit, amelyek most megint úgy szikráznak mint a gyémánt, de most...
Nem harag csillan bennük...
- Szeretlek... - suttogja és elhallgat ő is.
Lehunyom, majd újra kinyitom szemeimet.
- Én is szeretlek... - mondom halkan és megérintem az arcát. Lágyan elmosolyodik és ő is megsimogatja az én arcomat...
- Egyébként pedig... Ezzel, hogy adtam neked a véremből... Örökre hozzád kötöttem magam...
- Örökre...? - elcsuklik a hangom. Nem, már régen nem félek... Inkább boldogság tölt el, hogy ennyire fontos vagyok neki...
- Igen... Örökre... Tudod... Eddig... Csak a te kedvedért engedelmeskedtem neked, és tettem meg mindent, amit csak akarsz... Mert azt akartam, hogy boldog legyél, és én... nélkülözhetetlen legyek a számodra... Hogy annyira belém szeress, hogy a végén ne akarj senki másra gondolni sem... Magamhoz akartalak láncolni, hogy végül... Egy napon... Felajánlkozhassak neked. Hogy odaadjam neked mindenem, amim csak van...
Elhallgat, mint aki erőt gyűjt. Én dobogó szívvel nézek rá, és próbálom felfogni a vallomását...
Kezdetektől arra készült, hogy egyszer... Megtegye ezt...
- És most... Hogy ittál a véremből... már... - néz rám és folytatja kisvártatva - meg is kaptál mindent, amit adhattam neked... és ezzel... - odahajol hozzám és még halkabban mint eddig, suttogja - ezzel engem is megkaptál... A tiéd vagyok, Anami... Csak a tiéd...
Oh, egek, szinte lángol a tekintete, ahogy ezt mondja...
- Miku... - sóhajtom - én... én is... a tiéd vagyok... a tiéd akarok lenni... örökre... már... nem félek... a láncoktól...
Elmosolyodik.
- Láncra nincs is szükség... A vérem... Mely egyesülve a te véreddel, kering az ereidben mostantól... Ez az a kötelék, mely engem hozzád fűz... És téged is, hozzám...
Átforrósodik a hangja, a tekintete.... Még közelebb hajol hozzám, élvezettel túr bele a hajamba...
- Anami... - suttogja vággyal teli hangon.
- Miku... - sóhajtom én is, ugyanúgy, s átkarolva a nyakát, még jobban magamhoz húzom...
Lehunyom a szemem, mikor forrón megcsókoljuk egymást...
Ahh... Nem bírok magammal már most...
Vár ránk egy szenvedéllyel, szerelemmel teljes éjszaka...
Úgy ahogy eddig is minden éjjel, de...
Többé már nem gondolkodom azon, hogy vajon elvesztem-e önmagam, ha átadom magam neki...
Mert rá kellett jönnöm: általa élek igazán...


*******


A lassanként megszülető hajnal első, gyenge fénysugara, bekíváncsiskodik az ablakon, lágy derengésbe vonva az ágyat, melyen ott alszik egy vörös és egy kékezüst neko; szorosan összeölelkezve, egymásba kulcsolt kezekkel; s még macskafarkuk is lágyan egymásra csavarodva pihen a testük mellett, mintha ezzel is az összetartozásukat akarnák kifejezni, csakúgy, mint kulcsolódó ujjaikkal...
Valahol odakint felcsiripel az első, álmos kis veréb, jelezvén, hogy valóban itt a reggel, s erre az apró hangra, mindkét cica füle egyszerre rezzen meg, mintegy nyugtázva a hangoskodót, és érzékelve, hogy új nap kezdődik, de...
Továbbra is mozdulatlanok maradnak, jelezve, hogy őket ez most a legkevésbé sem érdekli...

- vége -
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
Ajánlott tartalom




TémanyitásTárgy: Re: Anami agymenései :)   

Vissza az elejére Go down
 
Anami agymenései :)
Vissza az elejére 
1 / 1 oldal

Permissions in this forum:Nem válaszolhatsz egy témára ebben a fórumban.
J-Rock Fanfictions :: Fanficek :: Ancafe Fanficek :: Ancafe fanfic-
Ugrás: