J-Rock Fanfictions

J-rock Fanficek
 
HomeGy.I.K.KeresésRegisztrációTaglistaCsoportokBelépés

Share | 
 

 10.rész

Go down 
SzerzőÜzenet
Admin
Admin


Hozzászólások száma : 22
Age : 27
Registration date : 2007. Sep. 09.

TémanyitásTárgy: 10.rész   Vas. Május 16, 2010 5:21 pm

10. rész

Nehéz embernek lenni... Lehetnek körülötted ezren, százan, vagy csak ketten... Akkor is magányosnak érzed magad...

...

Félek... Rettegek attól hogy egyedül maradok...

...

Elég egyszer elveszíteni valaki bizalmát... Azt már soha többé nem lehet teljesen visszaszerezni... Mi lesz ha örökre egyedül maradok?

...

Nehéz embernek lenni...

Három nap telt el amióta Aoi-jal voltam. Azóta folyamatosan itthon vagyok, és képtelen vagyok bármire is. Úgy érzem mindent elveszítettem... Belül már teljesen üres lettem, hiányzott belőlem az élet.
Eleinte még szinte félóráként kaptam a telefonokat hol Kai-tól, hol Reitától, Rukitól. De nem vettem fel... Tudtam hogy segíteni akarnak, de nem voltam képes a szemükbe nézni. Ezzel már csak én egyedül tudok megküzdeni.

Egy nap azonban újra telefont kaptam, de most nem a srácoktól. Nobuki volt az, és nem épp jó hírekkel szolgált. Beszélt a főnökömmel az ügynökségnél, aki panaszkodott hogy nem járok be dolgozni már két hete. Érdeklődött hogy a kiadónál is ugyanez-e a helyzet, és Nobuki kénytelen volt elmondani az igazat. Mivel én nem szóltam be egyik munkahelyemre sem, hogy miért nem dolgozom, a főnököm nem tehetett mást, és elbocsátott. Ezért automatikusan a kiadótól is kitettek...

Szóval már munkám sincs... Tényleg minden eltűnik...

- Kérlek, gyere be ma a kiadóhoz, hogy aláírhassuk a szükséges papírokat.- mondta Nobuki mielőtt letette volna a telefont.


Nagyon fájt így bemenni a kiadó hatalmas épületébe, de muszáj volt. A bejáratnál rögtön Kenji fogadott.
- Mikiko, szia! Rég nem láttalak!- jött felém mosolyogva, de én rá sem néztem, csak egyből a lift felé igyekeztem.
- Miki! Valami baj van?- sietett utánam a fiú. Én egy pillanatra megálltam, ránéztem döbbent arcára, majd beszálltam a felvonóba.

Sajnálom Kenji...de te ezt nem értheted...

Ahogy beléptem Nobuki irodájába, a fiú az íróasztala mögül figyelt engem, szomorú tekintettel. Miután helyet foglaltam, Nobuki nagy levegőt vett, és elkezdte:
- Köszönöm hogy befáradtál Miki. Mint már azt mondtam, felhívtak a Sadistic girls-től, és érdeklődtek felőled. A főnököd aggódik, mert nem jársz be már egy ideje, és nem is telefonáltál nekik. Nem tudják hogy mi van veled. De ide sem jársz be. Történt valami?- nézett rám aggódó tekintettel Nobuki.
- Nem... Semmi...- motyogtam lehajtott fejjel, és a térdeimet markolásztam.
- Miki, tudod hogy ez nem mehet így tovább. Ha továbbra sem jársz dolgozni, ki fognak rúgni. Mit szeretnél tenni?

Ha tudnám... Hallgattam.

- Ezesetben...- folytatta Nobuki rövid szünet után- Sajnos nem tehetek mást... Remélem megérted Miki. Nem kivételezhetek veled, azért mert jóban voltunk a középiskolában. Ez már nem az az élet... Szomorúan, de meg kell hogy válljak tőled .- mondta végül a fiú, és mély levegőt vett.- Értsd meg, ha nem jársz be, nem tehetek mást.- mondta pár pillanat múlva, mintha magát nyugtatná ezzel.
Én csak bólintottam, majd lassan felálltam, és egy meghajlás után kiléptem az ajtón.
Nagyon nehéz volt visszatartani a könnyeimet amíg benn voltam. Nem szoktam sírni, inkább keménynek mutatom magam, és elfojtom, de mostanára már ennyi minden történt velem, és ez volt a tetőpont... ahogy becsuktam magam mögött az ajtót, a lift felé rohantam, de ekkor valaki a csuklóm után kapott.
- Miki?!- halottam Kai hangját, de én meg sem fordulva kitéptem csuklómat tenyeréből, és tovább rohantam. Tudtam hogy Nobuki már valószínűleg szólt a bandának a dologról, de nem akartam, hogy lássák, mennyire összetörtem.

A kijárathoz érve persze Kenji már ott várt rám kétségbeesve.
- Miki mi történt? Tudok segíteni?

Sajnos nem...
Bocsánat Kenji...

Meg sem álltam, csak siettem a kijárat felé, magam mögött hagyva mindent és mindenkit.

Hazaérve megtudtam hogy a modellügynökségtől is kitettek, úgyhogy mostmár tényleg munkanélküli lettem...
Sokáig gondolkodtam hogy mi legyen ezután. A napok lassan teltek... Fáradt voltam, de nem testileg... belefáradtam a felgyülemlett problémákba, és azt vártam, hátha valaki megszabadít ezektől. De valójában tudtam, hogy én vagyok az egyedüli aki ezt megteheti.
Ezekben a napokban a srácok sokszor hívtak. Úgy gondolom aggódtak miattam, de én soha nem vettem fel a telefont. Ezért néhány nap próbálkozás után egyre kevesebbet hívtak, végül feladták. Valószínűleg én is ezt tettem volna a helyükben... Felesleges ennyi próbálkozás, ha én folyton visszautasítom a segítséget. Természetes hogy végül megelégelték, hiszen hiába akartak segíteni nekem, én elzárkóztam. Így nem is haragudtam.
Tudtam, hogy már Kai, Reita és Ruki is megunta a viselkedésemet… Jogosan érezték azt, hogy nincs rájuk szükségem, pedig ez nem volt igaz…
Uruháról és Aoiról sem tudtam semmit. Mostmár egyre inkább kezdem úgy érezni hogy elveszítettem a barátaim.

Sokáig gondolkodtam hogy mi lenne most a legjobb nekem, és végül arra jutottam, hogy egyszerűen lelépek. Szükségem van egy kis szünetre, változásra, távol a megszokott életemtől.

Így ettől a hírtelen ötlettől vezérelve összepakoltam, és lázasan kezdtem egy megfelelő helyet keresni, hogy kipihenhessem magam. Legelőször Nagoya jutott az eszembe, az elég távol van Tokyotól. Ezután már nem volt más feladatom, csak megvenni a vonatjegyet, és kimenni az állomáshoz.
A vonatra várva viszont elgondolkodtam… Nem durva egy kicsit csak úgy, egy szó nélkül lelépni? Itthagyom a barátaimat, akik végig mellettem álltak, és próbáltak segíteni… és még csak nem is szólok nekik. De talán jobb is így… valószínűleg tudni fogják hogy mi történt.
De akkor eszembe jutott Kenji… Ebben a helyzetben talán ő az egyedüli aki nem haragszik rám. Láttam magam előtt kétségbeesett tekintetét, ahogy megtudja, hogy eltűntem. De ahogy azon tűnődtem, hogy talán őt mégis felhívom, a vonat épp megérkezett, és a rengetek leszálló ember után én is beszálltam a szerelvénybe. Fent sokan voltak, így nem nagyon találtam helyet magamnak, de szerencsére mégis felfedeztem egy üres ülés, egy várandós hölgy mellett.

Az út nem volt túl hosszú, elég hamar megérkeztem. Nagoyába érve, miután kiverekedtem magam a zsúfolt állomásról, az első problémám az volt, hogy nem volt szállásom. Így az állomás információs pultjához mentem, és ott egy férfitól megtudtam, hogy a legjobb, ha keresek egy olcsó hotelt, és amíg nem találok albérletet, addig ott lakom. Adott is egy szórólapot több címmel.
Több szállót is felkerestem, de valamennyit túl drágának találtam… Persze erre nem is gondoltam akkor, mikor kitaláltam hogy elmegyek Tokyoból.
Egész délután szállás után rohangáltam, de egyenlőre semmit sem találtam. Már kezdett sötétedni, mikor jobbnak láttam hogyha beülök valami pubba, ahol eltölthetem az estét. Legalább addig sem mászkálok egyedül a városban. Hamarosan találtam is egy kellemes helyet, ahol meghúztam magam egy félreeső asztalnál. Itt pár órát töltöttem, majd az egyik pultos jött, hogy záróra van, és legyek szíves elhagyni a helyet. Remek... innentől kezdve megint csak mászkálhattam a városban, egyedül. Így lassan visszasétáltam az állomásra... tudtam, hogy innen is kizavarhatnak, ezért egyből a női WC-be mentem, és magamra zártam az egyik fülkét. A cuccomtól alig fértem el a kis helyiségben, de valahol lennem kellett. Persze aludni azt nem tudtam, csak néha-néha elszundítottam egy pár percre a WC-n ülve, a fejemet az egyik bőröndömre hajtva.
Hajnalban arra keltem, hogy valaki rángatja az ajtót. Nagy nehezen felálltam, alig bírtam mozogni, annyira elgémberedett mindenem. Kinyitottam a zárat, és ahogy kiléptem, a takarítónő meglepett arcával találtam szembe magam. Én nem nagyon törődtem vele, csak motyogtam egy "Jó reggelt"- et, és a cuccaimat kicibálva elindultam kifelé. Álmosan tántorogtam ki az utcára, és zsebemben a szórólapot kerestem a hotelek címével. Újra végiggondoltam a lehetőségeimet, de nem jutottam többre. Pénzem nem volt túl sok, így tudtam hogy nehezen fogok boldogulni. Végső kétségbeesésemben elindultam, hogy ellenőrizzem pénzügyi helyzetem, és egy ATM után kezdtem kutatni. Nem kellett sokat keresgélnem, hogy rátaláljak egyre. Betettem a kártyámat, és remegő kézzel ütöttem be a kódomat. Mi lesz ha most kiírja itt nekem hogy le vagyok égve? Alig mertem ránézni a kijelzőre, de ahogy megpillantottam az összeget, leesett az állam. A vártál jóval több, kb a kétszerese volt a számlámon. De... hogy? Ahogy ezen törtem a fejem, beugrott, hogy valószínűleg az ügynökség utalta át az utolsó fizetésem, és egy kis végkielégítést is... meg persze a srácok kiadója is fizetett még valamicskét. Miután magamhoz tértem a döbbenetből, és felfogtam hogy IGEN! VAN PÉNZEM újragondoltam a helyzetet. Most már megengedhettem magamnak valamelyik normálisabb hotelt itt a környéken, ha nem is a legdrágábbat, és nem is túl hosszú időre, de legalább lesz fedél a fejem fölött.

Estére végül kerítettem egy jó kis szállást, és lefoglaltam egy szobát. A tervem az volt, hogy ez idő alatt elmegyek egy ingatlanügynökségre, és keresek egy olcsóbb lakást. Mégsem lakhatok hotelban hónapokig...
Egyébként a szoba, amit foglaltam elég jó volt, és az árát is jutányosnak találtam. Első este viszont mégsem tudtam elaludni. Persze jobb volt, mint a WC-ben feszengeni, nem is arról volt szó... Csak fura volt az idegen környezet, vagy inkább az, hogy tudtam, mindent magam mögött hagytam... Vajon Aoi is így érzett, amikor elutazott?

Másnap reggel végre kipihenten ébredtem, de nem volt hangulatom kimászni az ágyból. Rossz érzés volt hogy, tudtam, egyedül vagyok. Nincs munkám, ahová muszáj bemennem, nincsenek itt a barátaim sem... Nagyon üres volt minden, és hírtelen nem tudtam ezzel mit kezdeni. Sokáig csak ültem a szobában, és vártam... arra, hogy hátha egyszer csak megváltozik valami, de sajnos semmi nem történt, de mitől is történt volna?

Olyan dél körül lementem végre a szobámból, és az információs pult előtt megálltam.
- Elnézést, meg tudná mondani, hol találok a közelben egy ingatlanügynökséget?- kérdeztem az öltönyös pasastól.
- Lakást keresel?- kérdezte, miközben alaposan végigmért. Láttam hogy szeme megakad a rövid szoknya alól előtűnő lábamon, majd tekintete dekoltázsomra terelődik, melyet a ruhám pántján kívül csak egy nyakkendő takart.
- Igen.- vágtam rá.
- Nálam van egy szabad hely...- mosolygott kacéran.
- Kösz nem...- fintorogtam, és elhúztam a csíkot. Inkább keresek valaki mást, aki segít...

Végül egy térkép segítségével találtam egy ügynökséget, ahol egy kedves, idősebb férfi sietett a segítségemre.
- Örvendek! Andou Yoshiya vagyok.- mutatkozott be az úriember, és meghajolt.
Ezután Andou úr mutatott néhány olcsóbb lakás. Mind elég jó környéken volt, végül kettőt választottam, hogy szeretném megnézni. Azonnal el is indultunk az első helyhez. A kiadó lakás egy régi építésű épület ötödik emeletén volt. Elég tágas volt, és fényes, a nagy ablakoknak köszönhetően. A falak elefántcsontfehérek voltak, a parketta pedig sötét diófa volt. Az összhatás elsőre nagyon tetszett, de szerettem volna alaposan körülnézni. A bejárati ajtó egyből a fényes nappaliba nyílt, és a hatalmas ablakon szép kilátás fogadott egy parkra. Ebből nyílt az egyetlen háló, a fürdő, és a konyha, ami a nappali egy része volt, nem külön helyiség.
- Sajnos bútorozatlan a ház.- mondta Andou úr, miközben körbevezetett.
- Nem gond, megoldom... Szeretném kivenni.- jelentettem be néhány pillanat múlva.
- Meg sem nézi a másikat?- lepődött meg az ügynök, de én csak egy határozott nemet intettem.
- Rendben, akkor menjünk vissza az irodába, és írjuk alá a papírokat.- javasolta.

Aznap estére már enyém volt a lakás. Igaz, bútor az nem nagyon volt, csak épp a legszükségesebbek, ami ez esetben mosógép, és egy beépítet szekrény. Sötétedés után jóval feküdtem csak le,de kénytelen voltam a földön aludni, néhány, a szekrényben talált takaróval. Örültem, hogy megoldódott a lakás-problémám, de aggódtam is egy kicsit, hisz munkám nem volt, így lehet, hogy nem tudom majd fizetni az újdonsült lakhelyem.

Tehát másnap a legfontosabb feladatom az volt, hogy munkát találjak, így lementem egy internetkávézóba, és böngészni kezdtem az állásajánlatokat. De mivel nem volt sok tapasztalatom, és szakképesítésem, egyik munka sem volt nekem való. Egy óra hiábavaló keresgélés után aztán kiábrándultam a keresésből. Fogtam a táskám, és kisétáltam a kávézóból. A hely egy alagsori terem volt, ahonnan egy betonlépcsőn kellett felmenni a járdára. A feljárót övező téglafal kicsit kopott volt, emellett tele volt ragasztgatva mindenféle plakátokkal, szórólapokkal. Tekintetem csak egy pillanatra suhant át a papírokon, mikor kiszúrtam a feliratot "Munkaerőt keresünk!" Ezért automatikusan megálltam hogy elolvassam a szöveget. Úgy voltam vele, hogy most már minden jó lesz... A hirdetés egy újságkihordói posztra hívta fel a figyelmet, majd alul egy név és egy cím volt feltüntetve. Gondolkodás nélkül letéptem a papírt, és a megadott címre indultam.
Sokáig ténferegtem, mire végre rátaláltam az irodára. Mielőtt beléptem volna az ajtón, kicsit rendbeszedtem magam, megigazítottam a ruhám, a hajam, majd kopogtam. Odabenn egy középkorú, átlagos kinézetű, öltönyös férfi fogadott.
- Jó napot. Az álláshirdetésre jöttem.- hajoltam meg, majd felmutattam a kezemben lévő papírt.
A fickóval olyan húsz percet beszélgetem, mire kibökte, hogy értesít majd, ha döntöttek.
Mivel már esteledett, úgy gondoltam, jobb ha visszamegyek a lakásba, és lepihenek. Eléggé kimerített az a nap.

Az interjú óta már eltelt egy nap...

Aztán még egy...

Mikor már azon kezdtem gondolkodni, hogy újra elindulok valami munka után az öltönyös fickó mégis hívott.
-Gratulálok Ayame kisasszony. A főnökség úgy véli hogy alkalmas lesz a munkára. Holnap reggel ötkor várjuk.

ÖTKOR??! Normálisak ezek? Mégis ki az az idióta, aki hajnali ötkor felkel, azért hogy kihordjon pár újságot? Majd rájöttem, hogy ebben az esetben én is ilyen idióta leszek. Hamar beláttam hogy nincs más választásom, így megbékéltem a dologgal, és inkább hamar lefeküdtem, hogy tényleg fel tudjak kelni hajnali ötkor.

Másnap reggel... vagyis hajnalban álmosan jöttem ki a főnök irodájából, oldalamon, egy újságokkal, és szórólapokkal megpakolt táskával. A nap sugarai rózsaszínre festették az ég alját, és én arra gondoltam, milyen jó lenne most a tokyoi ágyamban aludni. De mivel azt nem lehetett, kénytelen voltam elindulni a kiadott címekre. Ahogy jártam házról-házra, egyre inkább kezdtem azt gondolni, hogy ezt a munkát nem nekem találták ki. De egyelőre nem volt jobb ötletem, tehát muszáj volt tovább folytatnom.
Dél volt mire minden küldeményt kiosztottam, és visszamentem az irodába. A főnök nem volt annyira elégedett velem, mert elvileg hamarabb végeznem kellett volna... Persze még elnézte ezt a kis hibát, mivel újonc vagyok.

És ez így ment napokon keresztül...

Egy nap, amikor fáradtan hazaértem, és már épp bebújtam az "ágyamba", megszólalt a telefonom.
- Jó reggelt Miki!- hallottam Kenji aggódó hangját.- Felkeltettelek?
- Nem annyira...- motyogtam álmosan.
- Figyelj...- kezdte- Nincs kedved elmenni valahová... beszélgetni.
- Háttt... Kenji... igazából...- hebegtem, és felültem az ágyban, hírtelen kiment a szememből az álom.
- Igen?- várta a folytatást a fiú- Csak láttam rajtad a múltkor hogy valami nincs rendben. És gondoltam esetleg ha van kedved elmondani, talán tudok segíteni.
- Tudod Kenji...- húztam az időd, míg igyekeztem kitalálni hogy mit mondjak a srácnak. Végül arra jutottam, a legtisztább ha elmondom az igazat.- Kenji, én leléptem Tokyoból.- hadartam el gyorsan.
- Micsoda?!- lepődött meg a srác, és pár pillanatra elakadt a szava.- És mégis... mikor?
- Tegnap volt egy hete.
- Értem...- mondta, és szünetet tartott- Ennyire nagy a gond?
-Attól tartok... Nem tehettem mást, sajnálom.
-Miki, nem kell bocsánatot kérned ezért. Ezt láttad a legjobbnak, és én remélem hogy minden rendbe jön majd.
-A srácok... nem kerestek?- kérdeztem óvatosan. Halottam ahogy Kenji sóhajt.
- Nem.
- Gondoltam.

Nem is számítottam másra. Nem vártam hogy majd ha eltűnök, ők eszeveszettül keresnek.
De remélem, egyszer mindannyian megbocsátunk...



"Gyűlöltem magam amiért nem tudtam megbocsátani a könnyeket,
a hazugságokat, és a szerelmet.
De nem tudok visszamenni..."
/Dir en Grey- Concieved Sorrow/
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése http://jrockfanfic.forumn.org
 
10.rész
Vissza az elejére 
1 / 1 oldal

Permissions in this forum:Nem válaszolhatsz egy témára ebben a fórumban.
J-Rock Fanfictions :: Gazette Fanficek :: Gazette :: Dear Oningyou-san-
Ugrás: