J-Rock Fanfictions

J-rock Fanficek
 
HomeGy.I.K.KeresésRegisztrációTaglistaCsoportokBelépés

Share | 
 

 11.rész

Go down 
SzerzőÜzenet
Admin
Admin


Hozzászólások száma : 22
Age : 27
Registration date : 2007. Sep. 09.

TémanyitásTárgy: 11.rész   Vas. Május 30, 2010 2:02 pm

11. rész

Hamar rájöttem néhány hét alatt hogy az újságkihordói munkát nem nekem találták ki. Ezért nem kellett sokáig gondolkodnom azon, hogy felmondjak-e. Persze így megint nem volt munkám, de ennél a hajnali szörnyűségtől már majdnem bármi jobb. Másnap reggel nyugodtan tudtam aludni délig, anélkül hogy a telefonom ébresztője felkeltett volna. De sajnos nem sokáig élvezhettem a boldog otthonlétet, mert kénytelen voltam valamilyen új munka után nézni. Miután körbejártam az egész környéket valamilyen értelmes hirdetés után kutatva, a helyzet egyre reménytelenebbnek tűnt. Végső kétségbeesésemben beültem egy útbaeső kávézóba, bár nem mintha ez segített volna a problémámon. Rendeltem egy forró csokit, és az egyik ablak melletti asztalnál foglaltam helyet. Miközben csak merengtem magam elé, és a megoldáson töprengtem, hangos kiabálásra lettem figyelmes. A hang irányába pillantottam, és arra lettem figyelmes, hogy egy fiatal lány törlőkendővel, seprűvel és lapáttal jön ki a konyhából, pityeregve, mögötte pedig magából kikelve egy idősebb férfi, valószínűleg a főnök.
- Hogy lehetsz ennyire szerencsétlen!? Nem megmondtam, hogy még egy ilyen húzás és repülsz!? Nekem nem fogod itt rontani a hírnevem!! Ki vagy rúgva!
tudom hogy gonosz vagyok, de nekem felcsillant a szemem, és amint a lány kiment a kávézóból, én egyből a főnök után rohantam.
- Látom üresedés van. Én épp munkát keresek.
A főnök csak végignézett rajtam, majd kiabálva visszaindult az irodájába .- Fel vagy véve, bánom is én...!
Arcomon elégedett mosoly jelent meg, majd követtem a főnököt, és minden elintéztünk. Másnap már kezdhettem is.

Annak ellenére hogy még soha nem dolgoztam kávézóban vagy étteremben, a munka nem volt idegen. Itt is rengeteg emberrel voltam körülvéve, és a cél végül is a vendég szórakoztatása. Csak nem fotókkal vagy tánccal, hanem kellemes kiszolgálással. Este hazaérve visszagondoltam első munkanapomra, és rájöttem, hogy még elvezem is ezt a munkát. Így az elkövetkezendő néhány hét jó hangulatban telt. A munkahelyemről megismert pár lánnyal jártam néha szórakozni, de már nem úgy mint azelőtt.
Egy éjjel hazaérve, zuhanyzás után végigmértem a tükörből visszatekintő arcot, elgondolkodtam. Ez az arc már nem én vagyok. Idegennek éreztem... Valóban ilyen voltam régen, de az már elmúlt. A hajam színes, az arcom erősen sminkelt, a ruháim merészek, de talán mostanra már megváltozott valami...

Sokat gondolkodtam még ezen, mire eldöntöttem, hogy változtatnom kell. Ezért másnap azonnal felkerestem egy fodrászt, és kértem, hogy fesse egyszerű feketére a hajam. Hazaérve lemostam magamról a vakolatszerű sminket, és elhatároztam, hogy nem bújok többé maszk mögé. Nem akartam már kihívó ruhákban járni, de a túl átlagos sem jó. Próbáltam kialakítani egy másik Mikit, egy olyat, aki nem próbál meg mindenkit elcsábítani, nem feltűnösködik, de mégis egyedi marad. Eleinte nehéz volt megszokni, az új önmagam, de egy hónap múlva megbarátkoztam vele.
De a változás nem csak a külsőmön mutatkozott meg. Már nem volt célom, hogy bántsak minden pasit, igazából inkább nem is törődtem velük. Ha elmentem szórakozni, inkább az új barátaimmal voltam, mintsem azt figyeljem, ki akar felszedni, és hogyan hagyhatnám aztán faképnél az illetőt.

Sokat töprengtem azon is, hogy vajon mit csinálhatnak a srácok otthon, Tokyoban. Vajon hiányolnak néha, amikor elmennek valahová? Vajon eszükbe jut egyszer-egyszer hogy mi lehet velem? Én sokat gondoltam rájuk, és tényleg hiányoztak... De nem tudtam még, mikor fogok készen állni a hazatérésre.

Jó pár hónapnak kellet eltelnie, mire azt éreztem, hogy minden rendben. Végre megbékéltem önmagammal, és a srácokkal való kapcsolatommal. Végre sikerült elfelejtenem, és megbocsátanom a történteket, és készen álltam tiszta lappal kezdeni. A kérdés már csak az volt hogy vajon ők is?
Egy reggel összeszedtem magam, és felhívtam Kenjit.
- Hogy vagy?- kérdezte Kenji friss, vidám hangon.
- Minden rendben .- mondtam- Úgy érzem készen állok, hogy hazamenjek.
- Komolyan?- ragyogott fel Kenji.
- Hamarosan találkozunk.

Néhány napon belül kiléptem a munkahelyemről, kiköltöztem a lakásból, és hamarosan már az állomáson álltam a vonatra várva, ugyanazokkal a hatalmas bőröndökkel, amikkel fél éve eljöttem. Kicsit még mindig tartottam a visszatéréstől, nem tudtam mihez fogok kezdeni újra Tokyoban, de éreztem hogy ez a helyes döntés. A vonat hamarosan megérkezett, és én felcipekedtem. A hazafelé úton csak arra tudtam gondolni, hogy végre újra találkozom a srácokkal, de rettegtem attól, hogy ők nem akarnak majd látni többé. Az út két órán át tartott, így délre már Tokyoban voltam. Az ajtóban állva elkapott az idegesség, és remegni kezdett a lábam, a gyomrom pedig felkavarodott. A vonat lassulni kezdett, majd megállt, és én lepakoltam a csomagjaimat. A tömegben igyekeztem egy szabad helyet találni, ahol elrendezhetem a táskáimat, és elindulhatok... valamerre.
- Miki!! Miki!!- hallottam egy lihegő hang kimerült kiáltásait. Kapkodni kezdtem fejemet, és kerestem a hang forrását.
- Hát megtaláltalak .- állt meg előttem Kenji, és levegő után kapkodva térdére támaszkodott .- Örülök hogy újra látlak. - mondta miután összeszedte magát.
- Én is örülök hogy hazajöttem .- mondtam és megöleltem a fiút.

Nemsokára taxit fogtunk, és hamarosan már régi lakásomban tudhattam magam. Kértem Kenjit hogy maradjon, megkínáltam teával, majd mesélni kezdtem. A fiú természetesen örült hogy végre jól vagyok, és rendbejöttek a dolgok körülöttem.
-A srácokkal mikor szeretnél találkozni?- vetette fel a kérdést.
- Fogalmam sincs...- motyogtam. - Nem tudom mit szólnának...
- Biztosan örülnének neked. - nyugtatott Kenji, de én ebben kételkedtem.
- Még szükségem van egy kis időre.

Majd kis csönd után feltette a kegyetlen kérdést:
- És, hol fogsz most dolgozni?
- Ötletem sincs... már nem mehetek vissza az ügynökséghez... se a kiadóhoz. - morfondíroztam.
- Valóban nem...- gondolkodott el Kenji is, majd néhány pillanat után felragyogott a tekintete. - Miki, remek ötletem támadt!
- Éspedig?- néztem rá kérdőn, miközben a teámat kortyoltam.
- Van egy ismerősöm aki fotós. Ő talán tud neked keríteni munkát maga mellett.
- De Kenji, én nem vagyok hivatásos fotós. Mit keresnék én ott?- ellenkeztem.
- Ugyan már, sokáig dolgoztál modellként. Nem hiszem el hogy semmi nem ragadt rád a koszon kívül. - én nem szóltam semmit, csak bizonytalankodva bámultam a bögrémet.- Egy próbát megér, nem?- kérdezte végül Kenji, mire megvontam a vállam. A fiú már vette is a mobilját, és hívta az ismerőst. Mielőtt még lebeszélhettem volna, már késő volt.
- Szia Yuuki! Nem zavarok? Lenne egy kérdésem. Van egy barátom aki modell volt, de most munkát keres.- hallottam a beszélgetést, és közben a fejemet ráztam.- Mit gondolsz, dolgozhatna nálad fotósként?- most Kenji hallgatott, mert a srác hosszasan magyarázott valamit.- Vannak saját fotóid?- szegezte nekem Kenji a kérdést, amire hírtelen nem is tudtam felelni- Fotóztál valaha?- kérdezte újra.
- Egy keveset az ügynökségen.

Még néhány mondat, majd Kenji belejentette, hogy a barátja szeretettel vár holnap reggelre a képeimmel együtt.
- Holnap reggel??- ijedtem meg- Nincsenek is normális képeim!
- De hát most mondtad!
- De azokat csak szórakozásképp készítettem...- mentegetőztem.
- Sosem tudhatod...- vonta meg a fiú mosolyogva a vállát.

Kenji, szeretem a pozitív hozzáállásod. Örülök hogy vagy... az ilyen nehéz időkben is...

Így muszáj volt elmennem az állásinterjúra Yuukihoz. Nem volt nálam fotós portfolió, csak a modell képeim, meg az a néhány fénykép, amit a lányokról készítettem szórakozásképp. A megadott címhez érve egy hatalmas, üvegablakos irodaházra számítottam, de valami teljesen más fogadott. Egy nagy, régi téglákból kirakott, falfirkákkal kifestett épületet találtam. A nagy, fémajtóhoz egy fémlépcső vezetett, rajta egy tábla: INOUE PHOTO. Ahogy felértem az ajtóhoz, elgondolkodtam, hogy talán nem is megyek be. Hiszen én nagy vagyok fotós, de még csak egy kicsit sem értek hozzá. Teljesen fölöslegesen pazarolom az időmet, és a Yuukiét is. Néhány ilyen gondolattal meggyőztem magam, és meghátráltam a feladattól. Nem érdemes megpróbálni... Megfordultam, hogy elinduljak vissza a lépcsőn. Ahogy leléptem egy fokot, kinyílt mögöttem az ajtó, és ismeretlen hangot hallottam:
- Csak nem Mikikohoz van szerencsém?- erre én hátranéztem, de nem szóltam semmit.- Kenji szólt hogy jössz. Gyere beljebb.
Kelletlenül ugyan, de bementem a stúdióba. Most már tényleg nem menekülhettem el. Ahogy beléptem kellemes meglepetés fogadott. Az épület külseje alapján arra gondoltam, hogy belül is valami szakadt hely lesz, de tévedtem. Az előtér, vagy inkább fogadóterem nem volt nagy, de annál barátságosabb. Nagy, piros szőnyeg volt leterítve rögtön a bejáratnál, kellemesen puha volt ahogy ráléptem. A falról és a mennyezetről mindenütt piros, bordó és lila kendők és függönyök lógtak le, melyek mögül a halvány lámpák sejtelmes fényt árasztottak a szobára. Yuuki asztala egy függöny mögött volt az egyik sarokban, rajta a számítógépe.
- Foglalj helyet. - mutatott a kanapéra és a fotelokra. Én zavaromban nem tudtam hogy hova üljek, így csak gyorsan lehuppantam a legközelebbi ülőhelyre.
- Kenji mondta hogy modell voltál.- kezdte Yuuki, ahogy ujjait összefonva elhelyezkedett a foteljában az íróasztal mögött.
- Igen, elég sokáig, de kiléptem egy fél éve.
Kanji hamar elkérte a portfoliómat, átnézte, majd a lényegre tért.
- Vannak saját magad által készített fotóid is?- a hangja elég hivatalos volt ,ahhoz képest hogy milyen fiatal. Úgy néztem kb Kenjivel lehet egy idős. Haboztam kicsit a kérdés után, mire ő kérdőn tekintett rám vastag, fekete keretes szemüvege mögül.
- Hát, van egy pár, de ezeket csak...- kezdtem volna magyarázkodni, de Yuuki közbevágott.
- Láthatnám?- kicsit lekezelőnek éreztem. Átnyújtottam egy nagyméretű borítékot, amiben a képek voltak. Ezeket az ügynökségen, szünetekben készítettük, szórakozásból. A lányok ha gyakorolni akarták a pózolást, egy-egy munka előtt, mindig engem hívtak fényképezni, innen ez a pár kép.
Yuuki komoly képpel nézegette őket, és monoton mozdulatokkal lapozott az újabb oldalra. Visszaadta a borítékot, és csak ennyit kérdezett:
- Lenne kedved itt gyakorlatozni? Persze fizetnék érte. Eleinte csak kisebb munkákat kapnál.- magyarázta.
- Persze hogy lenne. Nagyon köszönöm.- felálltam és meghajoltam, amit Yuuki is viszonzott.
- Sajnálom ha bunkó voltam az előbb, de tudod muszáj, ha te vagy a főnök. Csak így lehet felmérni, hogy ki gondolja komolyan.- nevetett, miközben a tarkóját vakargatta, és fekete, rendezetlen haja a szemébe lógott.- Te egész jól viselted.
- Köszi.- mosolyodtam el.
Ezek után Yuuki körbevezettet az épületben. Közvetlenül az asztala mellett volt egy ajtó, ami a stúdióba vezetett. Ennek már nem volt olyan barátságos hangulata, de egy stúdiót nem is lehet berendezni. Mindenütt lámpák, kábelek, az egyik sarokban pedig nagy felfordulás. Ebből a helységből vezetett még két ajtó, az egyik a raktárba, a másik az öltözőbe, sminkszobába.
- Sok felkérésünk van divatmagazinoknak, vagy néhány feltörekvő divattervező weboldalára. Először csak segíteni fogsz a fotósnak, amolyan kellékes munka, de később te is készíthetsz képeket.
A részletek megbeszélése után elbúcsúztam, és hazaindultam. Néhány perc múlva csörgött is a telefonom. Kenji volt.
- Hallom a jó híreket, gratulálok!
- Nah miaz, ilyen gyorsan terjed a hírnevem?- lepődtem meg.
- Yuuki felhívott, és rögtön elmesélte hogy sikerült az interjúd.

Aznap este már nyugodtan fekhettem le. Köszönöm Kenji...

Az első munkanapom elég jól telt, nem is szerencsétlenkedtem olyan sokat, mint ahogy azt vártam. Egy divatmagazin számára készítettünk néhány fotót. Nekem az volt a feladatom, hogy a fotós minden kérését teljesítsem. Forgassam a lámpát, állítsak a fényerősségen, vagy éppen igazítsam meg a modell ruháját. A fotós is kedves férfi volt, nem kiabált ha valamit nem értettem, vagy nem tudtam elsőre eleget tenni kérésének.

Hamarosan meg is kaptam az első fizetésem, amit persze nagy örömmel meséltem el Kenjinek.
- Miki... mondhatok valamit?- kérdezte óvatosan a srác, az örvendezés után.
- Persze.- hallottam hogy hangja komolyabb lesz, és ezért megijedtem.
-A srácoknak koncertjük lesz holnap este. Nem gondolod hogy ideje lenne végre találkoznod velük?
- Nem!- vágtam rá azonnal dühösen.
- Elmondhatom a véleményem Miki?- kérdezte a srác, de meg sem várta míg válaszolok- Szerintem te már csak azért is bebeszéled magadnak hogy ők nem akarnak látni téged. Pedig talán te vagy az aki képtelen a szemükbe nézni azok után hogy szó nélkül leléptél.- mondta ezt Kenji azzal a megszokott szerény hangjával.- Mi lenne ha egyszer félretennéd a büszkeséged, és arra is gondolnál, hogy talán nagyon is hiányzol nekik? Ez eszedbe sem jutott. Nem mondtam neked, de Kai annyiszor odajött hozzám, és kérdezgette, nem tudom-e hol vagy? De a többiek szintén... tudod milyen nehéz volt hazudni nekik? Te nem láttad milyen szomorú volt Kai amikor minden nap azt kellett mondanom neki, hogy nem tudom hol vagy.- én nem tudtam erre mit mondani, csak hallgattam ahogy Kenji kioszt. De teljesen igaza volt. Végig önző módon magamra gondoltam, egy pillanatig sem jutott eszembe, hogy talán hiányzom a barátaimnak.
- Sajnálom hogy ekkora bajt okoztam. Bele sem gondoltam...- motyogtam halkan, mikor a fiú befejezte a mondanivalóját.
- Akkor hol találkozzunk?

Másnap este gyomorgörcsöm volt az idegességtől, és kénytelen voltam gyógyszert venni. Az sem tudtam hogy hogyan készüljek, és teljesen szétestem. Végül mégis össze kellett szednem magam. Felvettem egy sötétlila ruhácskát, kis fodorral, fekete harisnyával, de még mindig nem voltam biztos benne hogy jó ötlet-e ez az egész. De nem akartam megszegni a Kenjinek tett ígéretemet, így elindultam. A fiúval úgy húsz perc múlva találkoztam a koncert helyszíne előtt, és egy nagy sóhaj után a bejárat felé indultunk.
- Csak ne izgulj, jó?- nézett rám bíztatóan Kenji.- Akár még fotókat is készíthetnél!- mondta, de aztán ideges arcomat látva elnevette magát. Esküszöm az érettségim előtt nem voltam ilyen ideges... A tömeg hiába lökdösött bármerre, az én lábam legyökerezett a bejárat mellett, így Kenjinek kellett közelebb rángatnia a színpadhoz.
- Miki, ugye nem remegsz?- lepődött meg a fiú, ahogy kezemnél fogva áthúzott a tömegen.
- Nem, dehogy!- tiltakoztam, és kihúztam tenyeremet az övéből. Pedig valójában tényleg reszkettem...

A koncert elkezdődött, de mikor Kai bejött és üdvözölte a közönséget nem mertem odanézni. Körülöttem mindenki sikítozott, de én fel sem tudtam emelni a tekintetem. Következőnek Reita jött be, majd Aoi és Uruha egyszerre, végül kisvártatva Ruki. A koncerten nagyon sokan voltak, ebből is láttam hogy a banda mennyire híres lett egy fél év alatt, de a tömeg ellenére Kenjinek sikerült egy jó helyet túrnia valahol elől.
Nem tudtam mit kellene most csinálnom. Sírjak, hatódja meg, legyek dühös...? Már sok szám lement, mire végre megbarátkoztam a helyzettel, és lélekben felkészültem a találkozásra. Végignéztem a fiúkon miközben játszottak, és megpróbáltam elképzelni, hogy mit fogok nekik mondani a koncert után.

Mikor az utolsó szám is véget ért, a banda előre jött egészen a színpad széléig, bedobálták a pengetőket, dobütőket, és megköszönték a közönségnek hogy itt voltak. Ekkora már meg is feledkeztem róla hogy miért vagyok itt, annyira figyeltem a koncertre. Ahogy Kai mosolyogva körbenézett a tömegen, átkúszott rajtam a tekintete, de azonnal vissza is nézett. Arcán megdöbbenést láttam, szemei hatalmasra nyíltak. Szóra nyitott szájjal tekintett körbe maga körül, és leghamarabb Aoit tudta elérni. Ahogy a gitáros meglátott ő is ledöbbent, majd felvirult fáradt arca, és hírtelen nem tudott mit csinálni, csak ideintett. Én megszeppenve álltam a helyemen, és óvatosan visszaintettem. Kenji is mosolyogva nézett rám, mikor látta, hogy Kai és Aoi mennyire örül. Mielőtt lejöttek volna, Aoi könyökével oldalba bökte Reitát, aki szintén elmosolyodott és fejével biccentett felém.
- Látod, nem lesz gáz.- örvendezett Kenji, ahogy kifelé indultunk.
- Várj még...- sziszegtem, és Uruha jutott eszembe. Tudtam hogy nem fog örülni, egy kicsit sem.

Kb egy órát álltunk még kint, a hátsó bejárat előtt, mire a banda is kijött. Az ajtóban Kai türelmetlenül kapkodta a fejét, és engem keresett. Láttam hogy Rei felénk mutat, majd Kai szaladni kezd. Mikor közel ért, egyből felkapott, és megölelt.
- Tudtam, hogy visszajössz!
- Neked is szia Kai.- mondtam meglepődve, mikor végre letett a dobos. Ekkorra már a többiek is ideértek.
- Hol jártál vándor?- nevetett Reita.
Aoi is odajött és megölelt.
- Remélem minden rendben van már.- súgta a fülembe. Hangjából éreztem, hogy végig tudta miért mentem el. Azért, amiért ő is...
- Majd mindjárt meglátjuk...- motyogtam, Uruhára c élozva.
-Én végig tudtam hogy még viszont látunk.- üdvözölt Ruki is- De azért jó sokáig bírtad nélkülünk.- jegyezte meg.
- Kai már teljesen be volt pánikolva. Látnod kellett volna! - nevette ki társát Rei.
-MII? Te is aggódtál, valld be!- vágott vissza a dobos nevetve.
A srácok négyen tényleg örültek nekem, haragnak nyoma sem volt. Már majdnem én is örültem a találkozásnak, mikor Uruha is megjelent, és utat törve magának a fiúk között, határozott léptekkel egyenesen felém indult. Dühös tekintettel megállt előttem, de időm sem volt megijedni, vagy meglepődni. A következő pillanatban már erős fájdalmat éreztem jobb arcomon, és megszédültem. Hírtelen a mellettem álló Aoiban tudtam megkapaszkodni, majd egyből arcomhoz kaptam. Ahogy visszafordultam Uruha felé, akkor jöttem csak rá hogy megpofozott. A fejem még mindig kóválygott, az ütés helye pedig egyre jobban kezdett égni. Számban enyhén vért éreztem, valószínűleg elharaptam a bőrt.
-TE MI A FRANCOT CSINÁLSZ?!- ordított Aoi egyből Uruhára, és neki akart ugrani.- Normális vagy?!
-AOI!- fogták vissza a srácok a gitárost.
- Megütötted bazdmeg! Hogy merted?!- kiáltozott még mindig Yuu.
- Hagyd Aoi, megérdemeltem...- erre mindenki döbbenten nézett rám, én pedig Uruha szigorú arcára emeltem a tekintetem.- Megérdemeltem.- ismételtem.
- Mégis mit gondoltál?- kezdte szemrehányón Uruha.- Hogy majd visszajössz egy fél év után, és mintha mi sem történt volna, mindenki a nyakadba ugrik? Hát büszke lehetsz magadra, mondhatom. Csak úgy eltűnsz szó nélkül, azt hitted minden a régi lesz? Mit képzelsz te magadról?
- Te azt sem tudod mit beszélsz!- förmedtem rá, mikor már nagyon felidegesített a szövegével. Az arcom még mindig nagyon fájt, de ennek ellenére kiabáltam én is.- Fogalmad sincs hogy miért tűntem el. Tudod te hogy mit éreztem?
- Mit gondolsz, nekünk milyen érzés volt megtudni, hogy csak úgy, egyik napról a másikra eltűntél? Önző voltál, és csak magadra gondoltál megint! Hogy is gondolhattad hogy ettől majd minden megváltozik, majd jobb lesz? Csak sokkal rosszabb lett minden, de te ezt is képtelen vagy észrevenni!
- Megváltoztam Uruha...
- Ugyan már, még mindig egy rohadt ribanc vagy!!
Erre a mondatára már nem tudtam mit mondani. Elállt a szavam. Nem voltam már dühös rá, megütni sem akartam. Jogos hogy ezt érzi...
- Sajnálom, hogy még mindig ezt gondolod. Kár hogy nem tudok változtatni a véleményeden. Csak fáj hogy esélyt sem adsz...



"Bár végre találkoztam veled,
Minden, amit eddig magamban tartottam túlcsordult,
Könnyekké váltak, és kiöntöttek..."
/the GazettE- Reila/
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése http://jrockfanfic.forumn.org
 
11.rész
Vissza az elejére 
1 / 1 oldal

Permissions in this forum:Nem válaszolhatsz egy témára ebben a fórumban.
J-Rock Fanfictions :: Gazette Fanficek :: Gazette :: Dear Oningyou-san-
Ugrás: