J-Rock Fanfictions

J-rock Fanficek
 
HomeGy.I.K.KeresésRegisztrációTaglistaCsoportokBelépés

Share | 
 

 13.rész Final

Go down 
SzerzőÜzenet
Admin
Admin


Hozzászólások száma : 22
Age : 27
Registration date : 2007. Sep. 09.

TémanyitásTárgy: 13.rész Final   Hétf. Jún. 28, 2010 7:56 pm

13. rész

„Civakodás meg háború közepette az idő gyorsabban halad, mint békés időben.”
/Anton Pavlovics Csehov/


Így történt ez most is… Az idő múlása ellen nem tehettem semmit. Úgy volt a legkönnyebb, ha eltereltem a figyelmem, és próbáltam a pozitív dolgokra összpontosítani. Nem mondtam senkinek, de valójában rettegtem az esküvő napjától. Nem tudtam, hogy mikor lesz, épp ezért minden nap féltem.

- Miki, feladatom van a számodra! - fogadott egy nap Yuuki derült arca a stúdióban. - Ma a Gazette együttesnek fogsz fotózni! Kenji mondta, hogy jóban vagytok, akkor már miért ne vállalnád el?
Ledermedtem. Nem, Yuuki, nem akarhatod, hogy a bandával dolgozzam.
- Egy ismert zenei magazinba kellenek a képek, úgyhogy a legjobb formádat kell hoznod! - mondta, és bíztatóan megveregette a vállam.
- Persze. - nyögtem ki végül.

Miután feldolgoztam a sokkot, hogy Uruhával kell dolgoznom, összeszedtem a felszerelésem, és útnak indultam. Egy céges autó vitt egy kibérelt stúdióba, ahová nemsokára a srácok is megérkeztek.
- Mikiii!! - üdvözölt Ruki boldogan. - Úgy örülünk, hogy veled dolgozhatunk. Újra.
- Csak most a kamera másik oldalán leszel. - jegyezte meg Reita ahogy közelebb jött.
- Valóban… - hebegtem zavartan, és tekintetemmel Uruhát kerestem.
- Végre nem kell idegesítő, értetlen fotósokkal dolgoznunk. - motyogta Aoi megkönnyebbülten, ahogy lepakolta a táskáját.

Miután a srácok átöltöztek és sminkeltek, elkezdhettük a munkát. Az első Ruki volt. Az aprócska énekes beállt a díszletbe, ami egy ezüstszínű háttér volt, mely elé láncokat lógattak le.
- Mit csináljak? - kérdezte Ruki és tanácstalan szemekkel nézett rám.
- Ruki, nem tudom, ez belülről jön. - nevettem, mire ő is felkacagott.

Minden simán ment a fotózáson. A srácokkal jól elhülyültünk, és közben nagyon jó képek készültek. Természetesen, mint ahogyan az várható volt, Uruha maradt utoljára. Fanyalgó arccal állt a kamera elé, és szó nélkül pózolni kezdett. Nem készítettem sok képet, mikor már nem bírta tovább hogy ne szóljon bele.
- Nem tudnád gyorsabban? - kérdezte flegmán - Nem bírok ilyen sokáig állni.
- Elnézést… - gúnyolódtam, de nem változtattam a tempón. Tudtam, hogy direkt akar idegesíteni.
- Nem látod hogy nem jók a fények? Miért nem csinálsz már valamit? - kötött belém újból, mire én szó nélkül megigazítottam egy reflektort. Újabb néhány kép után megint megszólalt.
- Nem lesz már elég? - förmedt rám.
-DE! Tudod mit?! Nekem is elég volt már! Csinálj magadról te képet, mert én biztos hogy nem fogok. - mondtam erélyesen, és azzal letettem a gépem, és leléptem. Mielőtt végleg hazamentem volna, szóltam a stábnak, hogy válasszák ki a legjobban sikerült képeket, majdelindultam.

"Mindig elfutottál, minél jobban szerettelek,
Elfutottál, és egyedül hagytál..."
Uruha viselkedése nagyon felbosszantott. Az még rendben van, hogy a magánéletben utál, de ez most munka… Nem értettem hogy miért csinálja ezt. Ezzel nem csak nekem okoz gondot, hanem a bandának, a magazinnak, a stábnak és Nobukinak is. De úgy néz ki, ő ezt képtelen felfogni. Tényleg ennyire utálna, hogy ilyenekre is képes?
Délután még visszamentem a stúdióba, hogy befejezzük a fotókkal való munkát, majd estére hazaértem. Nagyon lefárasztott a mai nap, ráadásul Uruha viselkedése is bántott. Éppen ezért nagyon boldog voltam mikor végre aludni mehettem, de ez sem tartott sokáig. Éjfél lehetett, mikor valaki csengetett. Én bosszankodva másztam ki az ágyból, és azon agyaltam, vajon ki jöhet ilyenkor. Mielőtt ajtót nyitottam volna, hallgatóztam egy kicsit, hátha hallok valami ismerős hangot, de csönd volt. Gyanakodva nyomtam le a kilincset, de a látványtól álmos szemem hatalmasra nyílt.
- Te meg mit keresel itt? - kérdeztem döbbenten Uruhától.
- Csak… - kezdte - Otthagytad a fényképeződ. - mondta, és átnyújtotta a gépet.
- Oh… Köszi.. - lepődtem meg, és nem jutottam szóhoz. - Csak ennyi?
- Azt hiszem igen. - motyogta.
- Rendben, akkor ha nem akarsz újból leribancozni, vagy valami, akár mehetsz is. - mondtam és várakozó tekintettel figyeltem.
- Nem állt szándékomban…
- Pedig már épp kezdtem megszokni. - fűztem hozzá, és vártam hogy elköszönjön.
- Miki! - kapta fel hírtelen fejét a srác - Beszélhetnénk?
- Nem. - vágtam rá, és közönyös tekintettel zártam be előtte az ajtót. Nem volt kedvem még éjjel is az ő agyszüleményeit hallgatni, és tudtam, hogy ennek megint rossz vége lesz.
Nyugodtan indultam vissza a szobámba, mikor újra csengettek.
- Gratulálok, hogy ilyen kitartó vagy, de erre semmi szükség, nem akarok vitát! - mondtam már erélyesen.
- Nem azért jöttem, hogy veszekedjünk. - mondta és válaszomra várt. De én nem szóltam semmit. - Miki, tényleg beszélnünk kell.
Felsóhajtottam, és beengedtem a srácot. Helyet foglaltunk a kanapén, és vártam hogy belekezdjen mondanivalójába.
- Én igazából… - hebegte zavartan - Azért jöttem, hogy bocsánatot kérjek. - továbbra sem szóltam semmi, csak türelmesen hallgattam. - Tudom, hogy borzalmasan viselkedtem veled. Nem lett volna szabad ilyen fafejűnek lennem, de… - itt megakadt.
- De? - kérdeztem vissza.
- De én… kétségbeestem.
- Mégis miért? - furcsálltam a kijelentését.
- Mert azt hittem soha többé nem látlak. – mondta ki végül, de erre nem tudtam mit mondani. Mert én is ugyanígy éreztem iránta.
- És ez már feljogosít arra hogy úgy beszélj velem, mint ahogy azt tetted? - kértem számon.
- Nem… - motyogta megbánóan. - Csak hülye vagyok.
- Jah persze, ez mindent megmagyaráz, ugye? - gúnyolódtam.
- Sajnálom…
- Rendben. Csak ennyit akartál? Mert akkor szeretnék aludni. - mondtam egykedvűen és kinyitottam az ajtót, felszólítva ezzel Kouyout a távozásra. A srác csak felállt, és lassan a kijárat felé sétált.
- Majd találkozunk. - mondta még végül, majd bezártam az ajtót.
Nem tudtam mit gondoljak... Őszintének tűnt, és láttam rajta hogy valóban bántja a dolog. De ennyi lenne egy bocsánatkérés?
Már éppen visszafeküdtem az ágyamba, mikor újra megszólalt a csengő. Már tudtam hogy valószínűleg megint Kouyou az, de nem értettem miért jött vissza.
- Mit felejtettél… - kezdtem bele, de erre ő csak elkapta az arcom, és megcsókolt. Hírtelen nem is volt időm, hogy felfogjam, mi történik.
- Mi van, ez volt a bocsánatkérés?- kérdeztem miután elengedett.
- Ezt még elfelejtettem…
Nem szóltam semmit, csak egyszerűen visszacsókoltam. Most jöttem csak rá, hogy erre a pillanatra várok már nagyon rég.
-A menyasszonyod nem keres ilyenkor? - kérdeztem kacéran.
- Nem érdekes. - mondta, és derekamnál fogva betolt az ajtón.
- Most már nem vagyok ribanc? - kérdeztem két csók között.
- De, csak most az enyém…

Soha nem éreztem még ilyet, pedig már annyiszor csináltam. Sok fiúval voltam néhány év alatt, de most olyan volt, mintha ez lenne az első alkalom. Ahogy a szobám felé haladtunk, egyre idegesebb lettem. Valami olyasmit éreztem, amit eddig még soha, és ettől megijedtem. Tudtam, hogy ez most más lesz…

Szívem egyre hevesebben vert, ahogy Uruha az ágyamhoz kísért. Minden mozdulata lassú volt és gyengéd. Ezelőtt még soha nem tapasztaltam ilyet, de most minden érintésen éreztem, hogy szeretnek. Eddig képtelen voltam megérteni, miért jó valakivel szerelemből lenni, de azon az éjszaka minden világossá vált. Uruha leheletét érezve testemen, teljesen átadtam magam a pillanatnak. Ahogy ujjai végigszántottak bőrömön, azt akartam, hogy ez örökké tartson.
Akkor éjjel, ott Uruhával, újjászülettem, és végre azt érezhettem, hogy teljes vagyok. Abban a percben az ő sóhajai jelentették a világot, és egyben egy új élet kezdetét is…

"A szoba ahol együtt laktunk,
még mindig ugyan olyan.
Az ajtó nyitva van,
bármikor visszajöhetsz."

Nem tudtam, hogy ennyi gyűlölködés után is képes vagyok még megbocsátani…
Végre megkaptam, amire oly rég vágytam, és akkor csak ez volt a fontos.

- És mi lesz Rihoval? - kérdeztem reggel, miután megtaláltam a konyhámban üldögélő fiút.
- Szereted egyáltalán?
- Nem. - jelentette ki őszintén, mire én igencsak meglepődtem.
- Akkor miért…?
- Valakivel felejtenem kellett…
- És még én vagyok a ribanc, mi? - vicceltem el a dolgot.
- Egyértelmű… - mosolyodott el ő is, mielőtt megcsókolt.
- De mégis mit fogsz neki mondani? - tértem vissza a témára.
- Az igazat. – közölte - Hogy nekem nem ő az, aki kell…

"Már külön utakat járunk,
de azért néha még összefutunk..."

Megértettem, hogy megérte az utóbbi egy év összes szenvedése. Uruháért megérte… Még ha nehéz is volt bevallani magamnak eleinte, de tényleg szerettem. Egyszerre minden rosszat, ami eddig történt elfelejtettem, és már csak a jelen, és a boldog jövő lebegett a szemem előtt.

Mire a Japán turné zárókoncertje elérkezett, Uruha már a gyűrű nélkül, és velem együtt érkezett a helyszínre.
- Nah mi van, ennyi volt a nagy eljegyzés? - nevetett Reita a gitárosra, ahogy kézen fogva beállítottunk az öltözőbe.
- Eladtam a gyűrűt. - nézett a basszerre Kouyou.
- Gondolom Riho nagyon kiborult. - jegyezte meg Aoi készülődés közben.
- Nem. Megértő volt. A helyzethez képest... - magyarázta Uruha.

A koncert nemsokára elkezdődött, én pedig elfoglaltam a helyem az első sorban. Körbenéztem visítozó lányokon, és elégedett mosoly jelent meg arcomon, talán egy éve először. Heh, ha tudnátok hogy tegnap este még Uruhával voltam. Sok Gazette koncerten voltam már, de most valami mást éreztem ahogy felnéztem a színpadra. Boldog voltam, és nem bántam meg semmit, amin keresztül mentem eddig. Azon gondolkodtam, vajon így alakulnak-e dolgok, ha valamit másképp csinálok. Vajon ha nem teszek akkor szívességet Aoinak, más lenne a jelen? Vajon mi történik, ha nem utazom el? Hálás voltam mindenért, a jóért és a rosszért is…

A koncert végén sokáig vártam, mikor Uruha egyszer kisietett az öltözőből.
- Hát itt vagy? - jött oda hozzám, és megcsókolt. - Kérdezni szeretnék valamit.
- Mondd, hallgatom. - válaszoltam, de meglepődtem, hogy vajon mit akarhat.
- A turné után lesz egy kis szünetünk. – kezdte - Nem lenne kedved elutazni egy pár napra?
- Csak úgy? Mi ketten? - döbbentem meg. - Szabad?
- Miért ne?

"Mindig vicceltél velem, hogy felvidíts,
jobban törődtél velem, mint saját magaddal"

Természetesen belementem az utazásban és alig vártam az indulás napját. Mindent gondosan összepakoltam, de minden pillanattal egyre izgatottabb lettem.
Mielőtt útnak indultam volna, felhívtam Kenjit, és elmeséltem neki mindent.
- Jaj Miki, olyan boldog vagyok, hogy rendbe jöttek a dolgok! - örvendezett a fiú.
- Köszönöm Kenji… hogy olyan sokat segítettél.
- Ugyan. Te is megtetted volna.

"Sírj csak, sírj. Ha rámmosolyogsz,
mindig mellettem leszel"

- Indulhatunk? - kérdezte Uruha az indulás reggelén az ajtóban állva.
- Mi az hogy…?! - örvendeztem, és a csomagjaimat felkapva lementünk a taxihoz.
Aznap nagyon meleg volt, nehezen bírtam ki három órát a repülőn, így nagyon örültem, amikor megérkeztünk. A pihenőnk helyszíne egy kellemes hotel volt, Tokyotól messze, egy csendes környéken. Tökéletes helyszín volt valami új kezdetéhez.

A hotelben töltött pár nap alatt Uruhával nem beszéltünk az elmúlt egy év történéseiről. Mindketten jobbnak láttuk, ha csak a jövőre gondolunk, és elfelejtjük a múltat. Azért azt még elmondtam neki, hogy mennyire hálás vagyok, amiért segített jó útra térni. De tudtam, hogy ezt soha nem fogom tudni meghálálni…

Újjászületve és kipihenve érkeztünk meg a tokyoi repülőtérre. Miután felvettük a csomagjainkat, a kijárathoz vezető mozgólépcsők felé igyekeztünk. Kézen fogva álltunk fel egy fokra és vártuk, hogy leérjünk. Én nyugodtan nézelődtem az épületben, mikor Uruha hírtelen megszorította a kezem, mire én felkaptam a fejem.
- Sietni fogunk, ne figyelj senkire. - súgta idegesen a fiú, mikor mindketten megláttuk a lépcső aljánál várakozó fotósok hadát. A banda is ott volt, és kétségbeesetten próbálták átverekedni magukat a tömegen. Én nagyon megijedtem, és nem értettem, hogy mit keres itt ez a rengeteg újságíró és fényképész. Vajon honnan tudnak rólunk?

Ahogy egyre közelebb értünk a lépcső aljához, a vakuk egyre gyorsabban villogtak, a zaj egyre erősebb lett. Mindenki kérdéseket kiabált, mikrofonjaikat az orrunk alá dugták, az utunkat állták, nehogy el tudjunk menekülni. Uruha igyekezett minél gyorsabban kitörni a tömegből, nem is figyelve az előttünk állókra. Kézen fogva húzott keresztül a tömegen, mellettünk pedig kétoldalról a banda igyekezett elsöpörni a kíváncsiskodókat.
-Uruha, ki ez a lány veled?
-Mikiko, igaz hogy kirúgtak a Sadistic Girls-től?
-Mikor jöttetek össze, Uruha?
-Kérlek, csak pár kérdés!

"Hol vagy most, és mit csinálsz?
Elérted már azokat az értékes álmaidat?"

A rengeteg vaku villanása, a zsivaj, a kiabálás, a rohanás, a pánik és a tömeg teljesen megzavart.

"Miközben együtt sírtunk,
azt mondtuk még találkozunk,
és soha nem feledjük el egymást."


Igyekeznem kellett Uruha után, kerülgettem a tömeget, és próbáltam takarni a szemem a fények elől, de egy pillanatban valaki utamat állta, a bokánk összeakadt és megbotlottam.

"Fokozatosan távolodsz,
a kezem már nem ér el téged..."

Uruha ijedten fordult hátra, ahogy kezem kicsúszott az övéből, mellettem Aoi pedig hamar értem kapott. Tenyere melegsége biztonságot nyújtott a tömegben...

"Nyisd fel a szemed,
kérlek mondd, hogy hazugság volt
és mosolyogj rám..."

***

- Miki, jól vagy?- lihegte Aoi fülembe, mire felnyitottam a szemem, de még homályosan láttam.
- Azt hiszem... - nyögtem halkan, mire a srác összekulcsolta kezét az enyémmel, és nyakamat kezdte csókolgatni. Sokáig tartott mire kitisztult a látásom, és Aoi lökéseinek hatására felfogtam, hogy mi is történik körülöttem. Felnéztem a srácra, majd végigsimítottam izzadt, meztelen felsőtestét. Nem telt bele sok idő, hogy Aoi elmenjen, és égő, kimerült testével feküdt rám. Zihálva kapkodott levegő után, mellkasa gyorsan mozgott le-fel, nyakamon éreztem forró leheletét. Miután levegőhöz jutott, fölém támaszkodott és megcsókolt.
-Köszönöm...
És ez nekem elég volt... Boldog voltam hogy újra örömet szereztem neki...





"A régi szép idők örökké a szívemben élnek,
Az emlékeimben még látom jókedvű mosolyod,
Bárcsak soha nem ébrednék fel...

Amikor egy álomban találkoztunk,
akkor is egy síros gyermek voltál, mint mindig.
Bárcsak soha ne ébrednék fel...

Azt kívánom,
bárcsak soha ne tüntél volna el..."




Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése http://jrockfanfic.forumn.org
 
13.rész Final
Vissza az elejére 
1 / 1 oldal

Permissions in this forum:Nem válaszolhatsz egy témára ebben a fórumban.
J-Rock Fanfictions :: Gazette Fanficek :: Gazette :: Dear Oningyou-san-
Ugrás: