J-Rock Fanfictions

J-rock Fanficek
 
HomeGy.I.K.KeresésRegisztrációTaglistaCsoportokBelépés

Share | 
 

 Anami

Go down 
SzerzőÜzenet
Anami

avatar

Hozzászólások száma : 11
Age : 42
Location : My Visual Dreamland
Registration date : 2009. Dec. 09.

TémanyitásTárgy: Anami    Szomb. Aug. 28, 2010 1:30 am

Én is írtam néhány (?!) Dir en Grey fanficet. Nem yaoi-t Smile)
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
Anami

avatar

Hozzászólások száma : 11
Age : 42
Location : My Visual Dreamland
Registration date : 2009. Dec. 09.

TémanyitásTárgy: Porcelánbaba - Diru-s fic, lelkem sötétebbik oldaláról NC17   Szomb. Aug. 28, 2010 1:34 am

1. Színpadra lépni tilos!

A színpadra lépni tilos!

Mégis sokan felmennek.
A koncert alatti eufóriában, fogalmad sincs, hogy mit teszel valójában, csak úgy érzed, mindent megtehetsz, és mindent, meg is akarsz tenni, bármilyen őrültségnek is hangzik; amúgy.
Józanul.
Van egy dal, ami megőrjít… Egy énekes, akiért mindent odaadnál…
Akinek csak egy, rád vetett pillantása is, a mennyekig emelne. De az ember telhetetlen, és fizikai kontaktusra vágyik.

A koncert kellős közepén… Az alatt a bizonyos dal alatt… Egy hisztérikus, és szemmel láthatólag, beszámíthatatlan állapotban lévő nőszemély, felrohant a színpadra, és a nyakába ugrott az énekesnek.
Aki éppen totálisan beleélte magát a nótába, hogy minél hitelesebben tudja átadni a benne dúló érzéseket, a közönségnek. Csak egy szeletét annak, ami őt marcangolja…
Hirtelen érte az ölelés, a lány testének forrósága, kék szemeinek ködös tekintete…
Spontán, meggondolatlanul cselekedett, mert nem tudta hova tenni a szituációt, és az érzést, ami hirtelen elfogta a lány pillantása láttán, mely csak egy percre mélyedt az övébe, s a benne dúló ködön túl…
Megcsillant valami. Valami vad, és szenvedélyes. Valami, ami magával ragadhatná őt, ha…
De nem.
Visszakézből pofonvágta a lányt, és ledobta magáról. A lány nyekkent egyet, de nem tett semmit. Hagyta, hogy a biztonságiak elvonszolják onnan; nem mozdult, hagyta, hogy végighúzzák a deszkákon, és aztán bedobják a tömegbe, amely egy pillanatra szétnyílt…
A lány teste nagyot puffant a földön, és úgy is maradt. Nem kelt fel többé, s a tömeg, mint éhes sáskaraj, rávetette magát. A kezén tapostak; a fejét, combját rúgták; hasába térdeltek, ahogy próbáltak ők is közelebb kerülni a kordonhoz…


*

Nem akart semmi mást, csak egy érintést. Egy mosolyt. Fintort. Akármit. Csak valami bizonyítékot arra, hogy nem álmodik… Magával ragadta a hangulat, amit a dal közvetített. Ez akkora bűn? Nagy árat fizetett a merészségéért…
Talán, az életét.
Megérte?

*

A koncertnek lassan vége lett, kialudtak a fények, az ünneplő, eufórikus (vagy éppen fanyalgó), rajongók elhagyták a csarnokot. A töméntelen mennyiségű papírpohár, eldobált sörösüveg, és cigarettacsikk között, nagyon, nem odaillően, feküdt egy test.
Fekete hajú lány, tetőtől-talpig, feketébe öltözve; mindössze a lyukacsos neccharisnya, a csuklóján díszlő ezüst karkötői, és piros színű bakancsa törte meg ruhái sötét egységét.
Mozdulatlan volt. Halott?
A takarítónő, aki ott sepergetett körülötte, nem mert hozzányúlni. Amióta egy másik ilyen "eltaposott" gyereket megfordított, hogy megnézze, van-e még benne élet, és szembesült azzal, hogy az illetőnek szinte péppé rúgták az arcát…
Felismerhetetlen volt, a szerencsétlen, hogy emberi lény volt valaha. Ábrázata helyén, ronda, vörös húsmassza.
Hányinger jött rá, ki kellett rohannia a mosdóba.
Azóta tart ezektől az "otthagyottaktól".
Majd jön valaki, és eltakarítja. Ő csak a szemetet összeszedni jött.
Miután a takarítónő, motyogva elcsoszogott, maga után húzva a méretes szemetes pikszist, az aulára csend borult.
Pár perces csend. Aztán halk nesz kélt, ahogy kinyílt egy oldalajtó, mely az öltözőkhöz vezetett, s kilépett rajta, egy; nem túl magas, szőke hajú alak.
Szintén talpig feketében, mindössze a cipője volt fehér. A színpadon szálldosósra borzolt haja, most egyszerűen, simán lógott a vállára, és kontaktlencse helyett, szemüveget viselt.
Olyan hétköznapinak tűnt így, még akkor is, ha telt, szép ívű alsóajkát egy piercing díszítette.
Odalépett a mozdulatlan testhez, s a hátára fordította. A lány mindössze aludni látszott, sérülés alig is volt rajta, csupán a homlokán éktelenkedett egy ronda, hosszú vágás, és a bal orcáján, egy lila zúzódás.
A szemei azonban szorosan zárva voltak, és úgy tűnt, lélegezni, sem lélegzik.
A szőke férfi felnyalábolta a magatehetetlen testet, s egy másik oldalajtóhoz ballagva, eltűnt vele.
Ki tudja, miért vitte magával? Lehet, hogy nekrofíliában szenved, ki tudja?
Ezek a zenészek olyan furcsák néha…
Mindenre képesek…
Mindenre…


2. Mona

- ébredés; először -


Csak arra emlékszem, hogy a "Mushi" közben elöntött valami olyan mértékű szánalom, ami nem hagyta magát figyelmen kívül, ahogy azt néztem, Kyo mennyire átéli a dalt, és olyan szomorúnak tűnt…
Nem, igazán nem is tudom, honnan is vettem a bátorságot, hogy felmásszak a színpadra, és megöleljem… Csak meg akartam vigasztalni.
Persze, akkora maflást kaptam tőle, hogy a fal adta a másikat. Meg a securitysok… Akik elrángattak tőle, az imádott Kyótól, és bedobtak a tömegbe.
Onnantól filmszakadás…

Amikor legközelebb érzékelni tudtam a világot, valami betonplaccon hevertem, fejem fölött; ha felnéztem - egy híd pillérét láttam, szerkezettel együtt – s a lábaimnál, víz csobogott…
Este volt. Talán éjszaka. Csillagok nem ragyogtak; elnyomta fényüket a szembeni parton állongó ostorlámpák, és a házakon virító neonreklámok villogása.
Oldalra fordítottam a fejemet, és azt gondoltam; 'oké, tuti meghaltam, és az égben vagyok…'
Mert, tőlem nem messze, ott guggolt Kyo, abban a jellegzetes pózában; állát a tenyerén támasztva, elgondolkodva nézte, az előttünk fodrozódó vizet. Nem szóltam egy szót sem, csak bámultam őt.
Ha nem tudnám, hogy Kyo az… - gondoltam – meg nem mondanám, róla, hogy zenész. Olyan mindennapinak tűnt, fekete farmerében, fekete kapucnis pulóverben, ráadaásul a haja sem volt feltupírozva, de még csak beszárítva se…
És szemüveget viselt.
A szívem hasadozni kezdett egyből. Olyan cukin nézett ki így!
Legszívesebben, újból magamhoz szorítottam volna, mint valami plüssmackót. De… Ezzel már voltak tapasztalataim…
Arra gondoltam, talán felülhetnék, vagy valami, de ahogy megpróbáltam, azonnal belehasított a hátamba, valami iszonyú fájdalom, hogy halk sikollyal zuhantam vissza a kövezetre.
Talán erre a halk neszre, talán másra; nem tudom, de Kyo egyszercsak megmozdult, odalépett hozzám, s fölém hajolva, megszólalt…
- Örülök, hogy mégsem vagy halott…

Baromira nem voltam ám képben, hol lehetünk…

Csak annyit láttam, hogy egy híd és víz.
- Hol vagyunk? – kérdeztem hirtelen, ahelyett, hogy reflektáltam volna Kyo megjegyzésére.
Megvonta a vállát.
- Fogalmam sincs… Valami rakparton. Csendes helynek tűnt… Ebben a városban te vagy otthon, nem én.
- Mondd csak… - néztem rá merően – minek hoztál el a csarnokból? Mert azt hitted, halott vagyok… Vagy azért, mert nem?
Viszonozta a pillantásomat.
- Csak nem akartam, hogy a hullaszállítók belerakjanak abba a förtelmes, fekete zsákba… Úgy, hogy meg se nézik, valóban meghaltál-e, vagy sem.
- Oké, de ez nem egzakt válasz… - makacskodtam – mellesleg… Tök mindegy lett volna nekem, hogy bezsákolnak-e, vagy sem. Nekem kapáltak, így is, úgy is…
- Miért? – pillantott rám kérdőn.
- Nem tudok felülni – panaszoltam – azt hiszem, eltört a gerincem…
- Akkor a végtagjaidat sem tudnád mozgatni – nézett, az ebben a pillanatban; reflexből felhúzott lábaimra.
Kinyújtottam a kezem. Sikerült az is.
- Oké – mondtam bizonytalanul – akkor… Segítenél felülni? Hátha segítséggel megy…
Biccentett, majd óvatosan alám nyúlva; segített, hogy ülő helyzetbe tornásszam magamat. Én is igyekeztem, ahogy tudtam, de… Újra az az érzés. Ahogy félig felemelkedett a testem, a hátamba ismét belehasított a fájdalom; hogy a csillagokat láttam.
Elvesztettem minden uralmamat az izmaim fölött, és tehetetlenül zuhantam volna vissza az aszfaltra, ahol minden bizonnyal súlyos koponyasérülést is szereztem volna; ha…
Ha Kyo keze nem tart meg. Ha nem akadályozza meg, hogy hátraessek. De megtette… Sőt… Többet is.
Egyszercsak azt vettem észre; hogy az ölében fekszem, valahogyan mögém került, nem is tudom, hogyan…
Ziháltam. Az, hogy visszafojtottam a sikolyt, ami önkéntelenül is ki akart szakadni belőlem, plusz az erőfeszítés, arra, hogy felüljek, teljesen kifárasztott.
Az viszont, teljesen lesokkolt emellett, hogy ilyen közel vagyok Kyóhoz.
Sok percig meg sem mertem moccanni. Aztán próbáltam valahogy lehengeredni róla, de nem hagyta.
Elejét vette szánalmas kísérleteimnek; és egyszer csak átkarolt.
- Ne ficánkolj már annyit – szólt rám.
- De…
- Talán nem vagy megelégedve a helyzeteddel? – sandított rám. Kaján pillantással.
Ehhem…
- De igen, de…
- Akkor maradj nyugton…
Csönd lett. Az én vérem csendeskén forrósodni kezdett, ahogy belegondoltam abba, hogy ott fekszem, Kyón, és a karjai átfogják a derekamat…
De akkor is…
- Kyo… - törtem meg a csendet.
- Hm?
- Szerinted, tényleg eltört a gerincem?
- Szerinted, orvos vagyok? – kérdezte morgolódva, de azért végighúzta a kezét a hátamon.
- Itt fáj? – kérdezte, fölém hajolva.
- Valahol… Ott… - szisszentem, mert megérintett egy pontot, ahol már megint belém vájt a kín – au… - nyikkantam önkéntelenül.
Elvette a kezét.
- Bocsánat – mondta halkan – nem akartam fájdalmat okozni.
Ránéztem. Azon gondolkodtam, hogy ez most vajon álom, vagy nem? Fel fogok vajon ébredni belőle, esetleg; tényleg egy nejlonzsákba zártan, ahova már véletlenül sem jut be a levegő?
- Inkább ölj meg… - suttogtam – ha mégis eltört a gerincem… Akkor nem akarok tovább létezni… - tettem hozzá, csak úgy, magamnak motyogva.
Kyo nem is értette…
- Mit mondtál? – hajolt fölém.
Nyeltem egyet, mert most közelebb volt hozzám, mint az előbb, és a kísértés is, még nagyobb volt, hogy lerántsam magamhoz.
- Ölj meg – mondtam hangosabban, és érthetőbben.
- Baka – csóválta meg a fejét – még nem is biztos az a törés…
- Akkor – néztem merészen a szemébe – szeretkezz velem…
Elnevette magát.
- Csak ezt a két lehetőséget kínálod?
Halványan elmosolyodtam.
- Miért? Te úgy, egyébként, mihez akartál kezdeni velem?
- Nem is tudom – mondta tűnődve. Szemében ismét megcsillant az a pajzán fény – de… Az ajánlatod… Nem is hangzik rosszul…
- Szóval, szívesen megölnél? – néztem mélyen a szemébe.
Elmosolyodott. Aztán még közelebb hajolt hozzám.
- Én a másodikra gondoltam…
A szívem egyre hevesebben kezdett dobogni… Aztán eszembe jutott valami.
- Hé, ezt most úgy veszed, mint valami fanservicet? Lefeküdnél velem, anélkül, hogy kívánnál?
Erre beletúrt a hajamba… A szemei… Furcsán izzani kezdtek, ahogy végignézett rajtam.
- Ki mondta, hogy nem kívánlak…?
Ah, ez az érzéki suttogás…
A vérem meglódult, tűzpatakként kezdett rohanni az ereimben; és már gondolkodni se tudtam rendesen… Úgy éreztem, beleveszek kedvenc szőkeségem forró, csábító pillantásába… Megborzongtam.
- Eddig egy szóval sem mondtad, hogy tetszem neked…
- Pedig tetszel… Olyan vagy, mint egy porcelánbaba… És én szeretem a babákat…
Nyeltem egyet. Igazából nem nagyon tudtam reagálni arra, amit mondott.
Porcelánbaba?
Éreztem, ahogy óvatosan, újra a kövezetre fektet. Elhevert mellettem, az arcomat simogatta…
- Ha jobban meggondolom… - suttogott – tényleg olyan vagy, mint egy baba. Elvégre, nagyon; mozogni sem vagy képes…
Lehetséges… Kinyújtottam a kezem, és gondolkodás nélkül vettem le róla a szemüveget, és tettem magam mellé. Hagyta.
- Netán nekrofil hajlamaid vannak? – suttogtam – felizgat a tény, hogy majdnem mozdulatlan vagyok?
Elmosolyodott.
- Szeretek új dolgokat kipróbálni…
Megcsókolt. És én viszonoztam, gondolkodás, és mérlegelés nélkül, átfontam a nyakát karjaimmal, engedelmesen szétnyitottam fogaimat kutató nyelve előtt; hagytam, hogy kíváncsian kalandozzon a szám belsejében; teljesen feltüzelve azáltal, hogy egyetlen érzékeny pontot sem hagyott ki.
Kinyújtottam én is a nyelvemet, lágyan fonva körbe vele az övét, érzéki, szédült táncba csábítottam, míg ujjaim újra és újra a tincsei közé fúródtak…
Örömmel éreztem, hogy egyre szenvedélyesebben csókolt, hogy ő is bele-beletúrt a hajamba…
Majd a számról áttérve a nyakamra, erősen szívni-harapni kezdte, bennem pedig apró tűszúrások formájában; bizseregni kezdett a kéj…
Ez… Nagyon finom…
Hirtelen hagyta abba. Belemélyedt a szemeimbe, mosolyogva hallgattam enyhén zihálós hangját…
- Elárulod… a nevedet…?
- Ez… most olyan fontos…? – ziháltam én is.
Megvonta a vállát.
- Nem annyira… Hívhatlak Tsukinának is… Vagy Aoi-channak.
Ez meglepett.
- Aoi…?
Elmosolyodott, és végigcirógatta az arcomat.
- Halvány vagy, mint a Hold…
Ohh…
- Mona – mormoltam. Mintegy, mellesleg.
- Oké – mormogta ő is a nyakamba – örülök a találkozásnak… Mona-chan…
Még szenvedélyesebben, még őrültebb vággyal kezdett csókolni, mint az előbb. Kezét a felsőm alá csúsztatva, megmarkolta a mellemet; s én felnyögtem, ahogy az ujjai között dörzsölgette a mellbimbómat; elöntött a kéj, ahogy felváltva csinálta mind a kettővel…
Nem tudtam mást tenni, csak sóhajtozni, és nyögni a gyönyörtől, s egyszercsak azt vettem észre, hogy a felsőm már nincs is rajtam; és Kyo puha, telt ajkai lágyan kóstolgatják melleim, kemény kaviccsá merevedett gombjait.
Még…
Lehunytam a szemem, minden izmom elernyedt, teljesen átadva magam neki, csak hagytam, hogy úgy játsszon velem, ahogy csak akar…
Közben, az én kezeim sem maradtak ám tétlenek. A pulóvere alá siklattam az ujjaim, magamban vigyorogva, megállapítottam, hogy nem visel alatta mást, a csupasz bőrén kívül; viszont nekem, nagy gyönyörűségemre szolgált, ezt a sima és selymes tapintású bőrkötést simogatni, karmolászni…
Lehúztam róla a pulóvert, s ahogy fölém hajolva, újra a nyakamat csókolta éppen, én is rátapasztottam ajkaimat a mellkasa egy-két erogén pontjára…
Felsóhajtott, ahogy én is megpiszkáltam nyelvemmel a mellbimbóit, majd kezem elszánt határozottsággal vándorolt rajta tovább, egyre merészebb tájakra kalandozva; az akadályokat kíméletlenül elhárítva az útból.
Ah, ahogy az ő ujjai is végigcsusszantak a combjaimon; az maga volt az édes ígéret…
A szoknyám patentjai, egyenként pattantak szét, s ő, félrehúzva a fehérneműmet, lágyan merítette lucskos nőiségembe az ujjait…
Felnyögtem, s én is határozattabban kezdtem simogatni őt, teljesen a lényegre koncentrálva…
- Neked… Nem is kéne csinálnod semmit… - lihegte ekkor a fülembe.
Ránéztem, csodálkozva.
- Nem volt szó arról, hogy el kell játszanom, hogy tényleg baba vagyok…
- Nem, de…
- Véleményem szerint… - suttogtam – nyilván szereted ezt… - ráfontam ujjaimat; már teljesen készen álló szerszámára; s lassan mozgatni kezdtem a kezem rajta. Felnyögött, s tett egy olyan mozdulatot, mintha le akarná fogni a kezem, de aztán mégsem.
Csupán az ujjai mozgása lett egyre vadabb, ahogy engem izgatott…
Halkan nyögdécselni kezdtem, és annyira sajnáltam, hogy csípőm vonaglásával nem tudok rásegíteni, ezeknek a roppant ügyes ujjaknak a tevékenységére…
Válaszként én is fokoztam a tempót, míg a másik kezemmel a mellkasát karcoltam a körmeimmel… Még hangosabban nyögött fel, mint az előbb.
- Oké… - borult rám egy pillanatra, s lágyan a nyakamba harapott, mire megborzongtam, és még jobban rákulcsoltam ujjaimat a gyönyörrúdra – legyél… - lihegte a fülembe – elemes baba…
- Ezek szerint… - ziháltam, mert; szó se róla, ő is lassan az őrületbe kergetett – folytathatom, amit elkezdtem…?
- Abba…ne…hagyd… - nyögte.
Egy kis időre elhallgattunk, legalábbis verbálisan; mert a kéj és gyönyör hangjai továbbra is meg-megtörték a viszonylagos csöndet körülöttünk…

Már teljesen levetkőztettük egymást. Már elhárult minden akadály, azelőtt, hogy effektíve egymáséi lehessünk, de…
Én most még… Előtte… Valami másra vágytam. Meg akartam ízlelni Kyót…
- Fordulj meg – suttogtam egyszerre csak; ahogy valamelyest képes voltam beszélni – térdelj fölém…
Rám nézett. Kérdőn.
- Mire készülsz, Mona-chan? – kérdezte.
Nyeltem egyet.
- A számba akarlak venni… - suttogtam. Nem volt bennem szégyenlősség, nyugodtan mondtam ki, hogy mire vágyom. Egy pillanatra lehunyta a szemét.
- Megőrjítesz… - mormolta.
- Még nem is csináltam semmit – kuncogtam.
- De már csak a gondolat…
- Nem akarod? – néztem mélyen a szemébe – a visszajelzések szerint, nem csinálom rosszul… Nem akarod kipróbálni?
Szó nélkül fordult meg, és nyúlt el rajtam; a lábaim közé hajtva a fejét.
Felsikkantottam egy picit, ám aztán tele lett a szám vele; az ízével, a keménységével… Kezeimmel segítettem rá ajkaim mozgásának ritmusára, nyelvemmel az érzékeny makkot birizgáltam. Fel-felnyögött, miközben ő is kényeztetett engem, s időnként, nekem is muszáj volt elfordítani a fejem, hogy levegőt kapjak…
Ahh, Kyo… Te ebben is, pont olyan jó vagy, mint minden másban…
Hihetetlen gyönyör, és bizsergető kéj volt érezni, ahogy forró nyelve hol erősebben, hol lágyabban dörzsölgeti szemérmem legérzékenyebb pontját…
Ah, ezt nem bírom tovább…
Egyszerre hagytuk abba. Mikor fölém hajolt, s ismét egymásba mélyedt a pillantásunk, csillogtak a szemei…
- Nagyon ügyes baba vagy… - súgta.
Elmosolyodtam. Magamhoz húztam őt, s lábaimat teljesen széttártam alatta…
- Oké, akkor kérem a jutalmam…
Belém hatolt, azonmód, s én felsikoltottam az élvezettől…
Tehettem, a néptelen budai rakparton, mindössze egy macska őgyelgett. Senki nem volt kíváncsi arra, hogy mit is csinálunk a híd alatt, teljesen egymásba fonódva…
- Még… - ziháltam, körmeimet Kyo hátába mélyesztve – ahh… Kyo… Még…
Vigyorogva nézett rám.
- Mi az, nem vagyok elég gyors neked…?
- Általában nem szeretem a turbót, de… Most… Ahhh…! – nem bírtam visszafojtani egy hangos nyögést, az éhség bennem egyre nagyobbra nőtt, semmit nem kívántam jobban, csak őt érezni magamban; de valahogy… A tempó most lassúnak tűnt…
- Várj… susogta, és megragadva a csípőmet, a ritmust ugyan nem fokozta, viszont egyre mélyebbeket lökött rajtam; bennem újra és újra elomlott a gyönyör és kéj…
Volt vajon valaki, valaha; akit ennyire mélyre magamba tudtam engedni…?
Nem jutott eszembe…
Még később; pedig nem jutott eszembe, egyáltalán semmi sem, mert egyszercsak a tempó is gyorsulni kezdett, ahogy Kyót is magával ragadta a hév, ujjaink egymásba kulcsolódtak, a tekintetünk sem engedte el egymást…
Pillanatok alatt érkeztem a határra. Tényleg másra sem vágytam már akkor, csak a beteljesülésre; figyeltem Kyo arcán az át- meg átsuhanó gyönyört, az ő élvezete feljebb korbácsolt engem is…
Ah, csak még egy kicsit…
Hirtelen zúgott át rajtam a gyönyörvihar, az a bizonyos, mindent elsöprő.
Izmaim akaratlanul is összehúzódtak, görcsbe rándultak, testem fájdalmas ívbe feszült, a hátamban iszonyúan megreccsent valami; s én a kéj sikolyába sűrítve kínom hangjait is; élveztem el…
Aztán elájultam.
Szemeim lecsukódtak, nem tudtam többé a külvilágról, a sötétség magába szippantott. De valahogy… A tudatom kiélesedett, nem az öntudatomat vesztettem el, csak valamiképpen a kontrollt a testem és mozdulataim felett; ki akartam nyitni a szemem, de nem tudtam. Meg akartam mozdítani a kezem, de nem ment…
Ott feküdtem, tehetetlen bábként, mozgásra, bármiféle reakcióra, képtelenül.
Pedig éreztem mindent, tudtam mindent, magam körül.
Éreztem, ahogy Kyo is eléri a beteljesülést, éreztem meleg lehelletét a nyakamon, ahogy rám borulva, még sokáig kapkodta a levegőt…
Aztán, amikor felemelte a fejét, és rám pillantott…
Furcsa dolog történt, mert láttam a szemét, ahogy kutatón néz végig rajtam, bár a szemeim zárva voltak. És azt is "láttam", ahogy ott fekszem, csukott szemekkel, mozdulatlanul; mint aki tényleg halott.
- Mona-chan… Nyisd ki a szemed.
Nem reagáltam. Nem tudtam…
- Lemerült az elem? Vagy, végleg tönkrementél? – Kyo sóhajtva megérintette az arcomat…
És én már nem éreztem ujjai gyengédségét… Pánik tört rám. Hogy lehet? Az előbb még…
Eddig mindent éreztem, úgy, ahogy azelőtt, most miért nem? Tényleg, meghaltam volna?!
– Kár… - suttogta – jó volt játszani veled, épp azon gondolkodtam, hogy hazaviszlek magammal…
Te jó ég… Bár tudnék valamit mondani… Bár tudnék beszélni… De ajkaimra is pecsétet nyomott ez a furcsa, félhalott, félájult állapot.
- Igen, hazavittelek volna… - folytatta Kyo elgondolkozva a monológot – eljátszottam volna veled unalmas estéken… De most már… Egy elromlott szerkezetű babával, mit kezdjek? Ha legalább még annyira működnél, mint eddig…
Úristen… Ez megőrült?! Tényleg azt gondolta, hogy én egy élethű baba vagyok?! Úgy beszél rólam, mint valami tárgyról…
Az ujjai megint az arcomhoz értek. A hangja szomorú volt.
- Én tettelek tönkre? Talán, túl durván játszottam veled… A porcelánbabákra nagyon kell vigyázni. De én ezt nem vettem figyelembe… Nem is érdekelt, az az igazság.
Nem érdekelte volna az sem, ha megöl, miközben szeretkezünk?!
Oké, először én mondtam neki, hogy öljön meg, de nem gondoltam komolyan…
- Nincs más hátra… Haza nem vihetlek most már… Minek? A törött játékokat el szokás dobni, ne?
Miről beszél ez?!
Hirtelen odahajolt hozzám, és megcsókolta szorosan összezárt ajkaimat, s a fülembe súgta:
- Úgyis ezt akartad először, ne? Legalább elmondhatod, hogy mind a két kívánságodat teljesítettem…
Felállt, magára vette a ruháit, majd rám is, rám adta az enyémeket. Aztán a karjába emelt, s elvitt a folyó széléig, de itt sem tett le; begázolt velem egészen addig, hogy neki körülbelül a derekáig érhetett a víz.
Lágyan ráfektetett a víztükörre…
- Úgysem tudsz már mozogni, ne? Felesleges, hogy beljebb vigyelek… A hidaknál mindig nagy a sodrás a folyókon… Sayonara, Mona-chan…!
Elengedett. Otthagyott. Megfordult, és kilábalt a partra, majd, vissza sem nézve; elsétált.
Én tehetetlenül feküdtem a vizen, mely – csodával határos módon – még mindig nem nyelt el.
Nem tudtam, hogy valóban eltört-e a gerincem, vagy csak sokkot kaptam a fájdalomtól, nem tudtam, miért nem mozog a szemem és a szám, miért akadt el bennem a levegő…
Menekülésre képtelenül sodródtam a Duna habjai között, mikor hirtelen elkapott egy örvény.
Az életösztön lökte előre a kezemet és lábaimat, hogy fennmaradjak; sikoltva vettem tudomásul, hogy újra tudok mozdulni…

Nem… Nem akarok meghalni, élni akarok…
Csak vicc volt…
Miért ölsz meg, Kyo…?
Miért veszed el tőlem az életet…?
Miért nem jössz vissza, és mentesz ki innen?!
Tudok mozogni!! Járni, beszélni, szeretni! Lehetnék a babád, Kyo…!!
Téged… akarlak… szeretni… Kyo…
Nem jön vissza. Már nem. Itt hagyott az enyészetnek.


"A törött játékokat el szokás dobni, ne?"


De én nem vagyok játék. Én nem vagyok baba…
Élő, lélegző, hús-vér nő vagyok…!
Nem akarok meghalni! Élni akarok…!


Élni akarok… élni akaro…élni akar…
Bluggy…


- ébredés, másodszor -


Arra ocsúdtam, hogy levegő után kapkodva zokogok, vállaimat, és egész testemet rázta a sírás… Próbáltam levegőt venni, és megkönnyebbülten vettem észre, hogy megy. Tudok lélegezni!
Felnéztem. Valami helyiségben kuporogtam, ami – a berendezésből ítélve – szállodai szobának látszott; egy bársonyhuzatú kanapén.
Lábaimat felhúztam a hasamhoz, átkaroltam őket, a hajam csapzottan lógott, és csak úgy áradt belőle az alkoholszag, és… Nem volt rajtam sok ruha. Mindössze a fehérneműm… Az is jobbára szétszakítva, alig takarva valamimet is…
Pislogva néztem körül, hogy aztán még nagyobb sokk érjen, mikor megpillantottam a tőlem nem messze álldogáló Kyót; aki hasonlóképpen zilált volt, mint én, és rajta sem volt felül semmi…
Te jó ég… Kyo és én… Tényleg… Csináltuk?! Még élénken élt emlékeimben, minden kis mozzanata annak a szenvedélyes szeretkezésnek a híd alatt…
Vajon most álmodom? Vagy akkor álmodtam…?
Minden olyan zavaros… Már nem tudom, mi lehet a valóság, és mi nem.
Megráztam a fejem, hogy kissé összerendeződjenek benne a tétova gondolatok.
- Elnézést… - szólaltam meg habozva, és elpirulva – Mi történt velem…? Miért vagyok itt? Khm… A ruháim…?
Kyo rám pillantott… Aztán odalépett hozzám, és lehajolva, megsimította az arcomat. Pont ott, ahol korábban megütött…
Mintha, így kért volna bocsánatot érte.
- Sajnálom, hogy megütöttelek – mondta sóhajtva – Nem kellett volna. Ami az állapotodat illeti… - kicsit elhallgatott, majd folytatta – alig tudtalak kiszedni a securitys srácok karmai közül… Toshiya-kun is segített… Nos, téged még úgy, ahogy megmentettünk, de a ruhádat nem tudtuk, gomen… Az merő rongy lett.
Sóhajtottam. Még jobban összehúztam magam. Lassan tisztult az agyamban, a gyors egymásutánban bekövetkező események ködössége.
Mielőtt megszólalhattam volna, kedvenc énekesem még hozzátette a fentiekhez:
- Ano… Oda akartam adni neked a pólómat, hogy vedd fel azt, de… Azt hiszem, valami hisztérikus sokkhatás alatt lehettél… Ugyanis széttépted.
Uhh.
- Gomenne… - hajtottam le a fejem – ano… Azt is tudod, hogy mitől piaszagú a hajam? Mindjárt berúgok tőle…
- Mert széttörtek a fejeden egy borosüveget…
Te jó ég… Megtapogattam a fejem. Oké, akkor ez nemcsak a bortól ragad, hanem… Érdekes, hogy mégse érzek fájdalmat…
- Ott van szemben a fürdőszoba – bökött Kyo a krómozott ajtó mögött rejtőző tisztálkodó helyiségre, mely résnyire nyitva volt – ha le tudsz tusolni egyedül… Akkor, addig elmegyek, és kerítek neked valami ruhát.
Valami nem hagyott nyugodni…
- Köszönöm, de… Kyo – néztem merően a tőlem, csak egy gondolattal magasabb, szőkeség szemébe – miért törődsz velem ennyit? Nem vagyok más, csak egy mezei rajongó…
Láthatóan zavarban volt. Szinte láttam, ahogy nagyot nyelt.
- Mert… Én tehetek róla, hogy így szétkaptak. Ha nem ütlek meg… Simán leszednek rólam, letessékelnek a színpadról, és kész.
- Értem. Így viszont, hogy kaptam tőled egyet…?
Sóhajtott.
- Azt hitték, azért vágtalak pofon, mert zaklattál; arra pedig, nagyon zabosak tudnak lenni… Ezért ugrottak neked rögvest.
Tágra nyílt a szemem.
- Zaklattalak…?
Kissé kaján mosolyra húzta a száját.
- Szexuálisan…
OMG!
De mielőtt, bármit is reagálhattam volna erre, Kyo kiment a szobából…
Én pedig, vállat vonva, bevettem magam a fürdőbe, s míg zuhogott rám a kellemesen meleg víz, bennem újra lepergett minden, onnantól kezdve, hogy felébredtem a dunai rakparton… A kérdés, még mindig bennem motoszkált. Vajon akkor álmodtam? Vagy most…? Sóhajtva láttam hozzá, hogy kimossam a hajamból a beletapadt; alkoholos-poros-véres szennyet. Igen, valószínűleg megsérülhettem valahol, mert, ahogy kiöblítettem tincseimet, a víz piros lett. Később vörös…
Csodálkozva nyúltam hátra, a tarkómhoz, s megreszkettem az éles, belémnyillaló fájdalomtól; aztán minden elsötétült…
Arra riadtam, hogy mellettem suttogva beszélgetnek. Kyo hangját felismertem (ezer közül is), a másik, kicsit még mélyebben zengett, mint az övé; tehát úgy tippeltem, hogy vagy Kaoru, vagy Toshiya.
Áh, Kao-san nem lehet, akkor már régen egy kórházban dekkolnék…
Résnyire nyitottam a szemem, és konstatáltam, hogy egy ágyon fekszem, nyakig betakarva, mellettem pedig, valóban Toshiya és Kyo vitatkoztak azon, hogy vigyenek-e kórházba, vagy ne.
De mielőtt még akármivel is értésükre adhattam volna, hogy ébren vagyok; és tiltakozásomat nyújtom be a kórházba szállításom ellen; a fejembe ismét belehasított, az az embertelen fájdalom, s én újra elvesztettem az eszméletemet…
Mikor legközelebb magamhoz tértem, a fejemen egy kötés díszelgett, én pedig ugyanabban az ágyban feküdtem, ahol az előbb. Ugyanabban a szobában. Köntösbe csomagolva.
Pislogtam. A szobában nem volt senki; s én azon törtem a fejem, hogy ki adhatta rám, ezt a ruhadarabot. Reméltem, hogy a doki, és azt is reméltem, hogy nő volt az illető…
Alig gondoltam ezt végig, mikor nyílt az ajtó; s Kyo lépett be rajta. Még mindig elég csapzottnak és feldúltnak látszott. És még mindig fedetlen volt a mellkasa, mintha direkt szeretne félmeztelenül mászkálni.
'Isten tartsa meg ezt a jó szokását!'
Engem ugyan nem zavar… Sőt… Akármeddig elnézegetném a… khm… tetoválásait.
Becsukta maga mögött a bejáratot, s vetett rám egy pillantást. Észlelte, hogy nyitva van a szemem. Halványan elmosolyodott, és leült mellém.
(ekkor csekkoltam, hogy egy tusoláson már valószínűleg ő is túl van, a testéből kellemes, kissé fanyar illat áradt, és a haja is azért volt csapzott, mert vizes.)
- Jobban vagy? – kérdezte.
- Ahogy vesszük – dünnyögtem, és a kötéshez nyúltam – ez még mindig fáj egy kicsit…
- A doki szerint, egy darabig, még fog is – közölte szenvtelen hangon – összevarrta a sebedet…
- Juj… Varrni is kellett? – rázkódtam meg. De jó, hogy ájult voltam…
- Beleállt a fejedbe egy nagyobb üvegdarab…
- Na, még jó, hogy nem skalpoltak meg – morogtam – ano… Ki öltöztetett fel, végülis?
Kifürkészhetetlenné vált a tekintete.
- Én.
Elpirultam.
- Hm… Kösz.
Találkozott a tekintetünk. Kyo hosszan – és megfejthetetlen pillantással – meredt rám, tett egy olyan mozdulatot, mintha meg akarná simogatni az arcom, aztán végül, a saját hajába túrt csak bele.
- Nos… Akkor én magadra is hagylak. Ma éjjelre átköltözöm Toshiya-kunhoz, te meg pihenj nyugodtan…
- Ano… - próbáltam felülni, és ujjongtam, hogy sikerült, bár a fejem még sajgott kicsit – nem akarlak én kitúrni a szobádból… Hívok egy taxit, és hazavitetem magam.
- Az orvos szerint, jobb lenne, ha holnap reggelig nem nagyon mozognál – közölte erre Kyo ellentmondást nem tűrő hangon – kórházba akart vitetni, de nem tudtunk megkérdezni téged…
- Tiszta sor, közöltem volna, hogy nem akarom – dünnyögtem. Kyo elmosolyodott.
- Megértem. Én is utálom az ilyen helyeket…
Bólintottam.
- Oké, szóval maradj a seggeden – nézett rám szigorúan, és; kis hallgatás után; hozzátette – holnap mehetsz, ahova akarsz, de ma itt maradsz, világos?!
- Ne legyél hozzám ennyire… - néztem a szeme közé, de nem találtam hirtelen a megfelelő szót…
- Durva? Határozott? – segített keresgélni ő is, de csak ráztam a fejem.
- Kedves – mondtam ki végre.
Rám bámult. Nagyon sokáig nem szólt egy szót sem, már-már azt hittem, itt fog hagyni egy szó nélkül, amikor…
- Én… nem vagyok kedves… - mondta sokára, de nem tiltakozás csendült a hangjában, hanem valami más – én csak… Helyre akarom hozni, amit hibáztam.
- Ugyan már – legyintettem – kibírtam azt a pofont, nem lényeg…
Erre a szemem közé nézett:
- Azt lehet, hogy ki; de hogy utána a biztonságiak rongybabának nézzenek, már kevésbé…
Egészen közel hajolt hozzám. Nyeltem nagyokat, iszonyú nagy volt a kísértés…
- Ha… Ha most inzultálnálak, szexualice; akkor is berontana ide néhány ruhásszekrény, és stelázsi? – firtattam, elakadó lélegzettel.
Elmosolyodott. És még közelebb hajolt…
- Nem nekem kéne kezdeményezni? – suttogta, a számat nézve.
- Modern időket élünk… - súgtam én is, aztán kinyújtottam a kezem, átfontam karjaimmal a nyakát, még inkább magamhoz húztam, és…
Mégis ő tette meg az első lépést, ahogy rásimította ajkait az enyémekre…
És mikor viszonoztam… Úgy éreztem, eltűnt körülöttem a világ, csak az, az édes, forró, vágyakozó érzés maradt, mely eláradt bennem, mikor teljesen belemerültünk abba a csókba…
Magammal húztam az ágyra, lázas sietséggel gomboltam ki a farmerét, húztam le a cipzárt, próbáltam lerángatni róla minden, most teljességgel feleslegesnek ítélt, ruhadarabot…
Készségesen segített nekem, rekordidő alatt szabadulva meg, a még rajta lévőktől…
- Látni akarlak… - suttogtam szenvedélyesen – a koncerteken is… Teljesen megőrjít, mikor ledobod magadról az ingedet, mindig kényszerem támad, bekiabálni; mint egy chippendale show-ban, hogy: "lássunk többet is!"
Halkan nevetett. Feltérdelt előttem, rám kacsintott.
- Na, akkor jól nézz meg…
A vérem, már nem is forrt; egyenesen gőzölgött, ahogy éhes tekintetem végigsiklott rajta. Ah, olyan szexi volt így, a maga meztelen valójában; ahogy az ágy felett világító olvasólámpa fénye rávetült a testére, pontosan megvilágítva rajta minden apró részletet…
Nyeltem egyet. Ledöntöttem a takaróra, fölé hajoltam.
- Gyönyörű a tested… - suttogtam forrón. Éreztem, ahogy lesimogatja rólam a könnyű anyagú köntöst, kibont a rám tekert gubóból…
- Ezt inkább én mondhatnám, neked… - súgta, enyhén pajzán felhanggal, ahogy ő is végigmustrált – igazán, nagyon szép vagy…
Nyeltem egyet. Jólesett a bók. Még akkor is, ha csak azért mondta, hogy kedves legyen. Várjunk csak… De hiszen, mint tudjuk; ő nem kedves…
Simogattuk egymást, egyre forróbban, követelőzőbben, próbáltuk pattanásig feszíteni mindkettőnkben a húrt, s egy óvatlan pillanatban, már én feküdtem a hátamon, s Kyo hajolt fölém, ah, ahogy nézett, a szemei csak úgy izzottak…
- Megőrülök a kék szemeidért… - mormolta.
Ah… Meglepve húztam fel a szemöldököm, hogy ezt most miért is mondta, de aztán…
- Én meg, érted… - suttogtam a fülébe, és beletúrva a hajába, még inkább közelebb vontam magamhoz – tégy a magadévá… Most… Azonnal… A tiéd akarok lenni…
Belemélyesztette a pillantását az enyémbe:
- Mi… a neved…? – zihálta.
Láttam rajta, hogy alig tud uralkodni magán, hogy őt is mennyire magával ragadta a hév…
Ez most ilyen fontos?
- Mona…
Bólintott, mint aki érti, tudomásul veszi, majd a következő percben, olyan hirtelen hatolt belém, hogy felkészülni se volt időm… Felsikoltottam, a kéj elárasztotta minden porcikámat, nem tudtam magam visszafogni eléggé…
Kyo befogta a számat.
- Hé, halkabban… - szólt rám. De a szemei azért csillogtak…
Beleharaptam a kezébe, mire elvette a számtól, s válaszul végigkarmoltam a hátát…
- Csináld… - nyögtem – folytasd… Gyerünk, vagy még hangosabban sikítok…
- Vadmacska… - mormolta ő; mire még inkább a hátába mélyesztettem a körmeim. Leírhatatlan kéj ömlött el a vonásain, ahogy ezzel egyidőben meg is mozdult bennem…
- Csináld… Még… - lihegte – karmolj… erősebben…
- Akkor… - lihegtem én is – te is… folytasd… még… gyorsabban… Mooost…!
Ívbe feszült a hátam, a belémvájó kéjgyönyörtől, ahogy fokozta a tempót, körmeim véresre kaparták a hátát, fogaim a nyakába kaptak, tépték-marcangolták a húst…
- Még…!
Eszeveszett tempóba fogott, amit még követni sem voltam már képes, mindegy is, nem is akartam; csak hagytam magam, sodortattam magam a gyönyör és kéjáradattal…
Hirtelen, önkéntelenül összehúzódtak az izmaim, s bennem egy minden addiginál erősebb, intenzívebb gyönyörhullám kélt, majd át is csapott felettem…
A kéjes sikoly újra kiszakadt belőlem, de nagyon hamar elfojtódott; ahogy Kyo ismét elcsendesített, ezúttal egy szenvedélyes csókkal, miközben, néhány erőteljes, mélyre irányuló lökéssel saját magát is eljuttatta a beteljesülésig.
Lehunyt szemmel hallgattam egyre hangosabbá váló zihálását, nyögéseit, eszelősnek tűnő hörgését…
Aaaah, hát majdnem egyszerre…
Hirtelen lett csönd, ahogy Kyo is elhallgatott. Rám borult, meghitten szuszogott a nyakamba, s az én lélegzésem is lassan normalizálódott már; amikor…
Kopogás nélkül kinyílt az ajtó…
- Ne, Kyo-san, nem úgy volt, hogy… Ah…!
Toshiya kerek egy másodpercig bámult összefonódott párosunkra, aztán…
- Gomenne… Nem akartam megzavarni semmit… - és már vissza is húzódott, s csukódott utána az ajtó.
Időnk sem volt, hogy elhúzódjunk egymástól, vagy egyáltalán reagáljunk valamit, a bőgős – amilyen hirtelen felbukkant – olyan hirtelen el is tűnt; mi pedig – mi tagadás – vigyorogva néztünk egymásra.
- Na Toshiya-kun, most szépeket gondolhat rólam… - jegyeztem meg némi hallgatás után. Kyo félmosollyal vállat vont.
- Gondolod, rólam nem? Úgyis az volt a fixa ideája, hogy azért pátyolgatlak ennyire, mert rád akarok ugrani…
Nyeltem egyet.
- Ezt most már nehéz lesz letagadnod…
Vállvonogatás, újból.
- Nem nagyon érdekel… Gondoljon, amit akar.
- Engem sem – kuncogtam.
Kyo rámpillantott – ugyanazzal a félmosollyal, amitől meg tudok őrülni – aztán felállt, odament az ajtóhoz, és kulcsra zárta. Aztán a legnagyobb lelki nyugalommal visszaheveredett az ágyra, mellém…
Pislogtam.
- Ezt, most miért?
Rám kacsintott.
- Nehogy még valakinek eszébe jusson valami…
Elnevettem magam, és fölé hajoltam.
- De nem úgy volt, hogy nekem ágynyugalom kell, erre az éjszakára?
Megfogta a derekam, és gyengéden a hátamra fektetett, hogy most ő hajolhasson fölém:
- Nos, ott vagy… Az ágyban. Ami pedig, a nyugalmat illeti… Teszek róla, hogy ne sokat ficánkolj… - kuncogott.
- Héé, teljesen mozdulatlanul nem lehet csinálni… - tiltakoztam, de leintett.
- Dehogynem, lehet… Végy példát a teljesen passzív csajokról…
- Legyek teljesen passzív? – lepődtem meg. Elmosolyodott, és beletúrt a hajamba…
- Legyél az én porcelánbabám, ma éjszakára.
Porcelán… Baba?! NEEEEM!
Ahogy most belenéztem a szemébe, hirtelen láttam megvillanni ugyanazt az őrült csillogást, mint amit akkor láttam, mielőtt a Dunába fojtott volna…
Ne… Kyo… Kérlek, ne ölj meg… még egyszer…
A szemei olyan vadul villogtak… Éreztem, ahogy a tincseimről a nyakamra csúszik a keze, ahogy az ujjai átfonják a gégémet, és szorítani kezdik…

'Elénekelem neked, az utolsó altatót…' – suttogta a fülembe, valami eszelős hangon.
- Segítség! – sikoltottam fel jó hangosan, de már nem jött ki hang a torkomon, a levegő hirtelen túl kevés lett, minden lila-kék és zöldes színben kezdett játszani… Aztán vörösben…
Megfulladok… NEEEEEEEEE…!

- álom? -


A saját hangomra riadtam fel.
Felemeltem a fejem, és csodálkozva néztem körül. A szobámban voltam, a laptop elsötétülten zümmögött. Megérintettem az egeret, s ahogy felvillant a képernyő, majd a szívemhez kaptam, ahogy szembesültem a megmerevedett koncertfelvétel képével, ahol Kyo éppen abban a mozdulatban dermedt meg, ahogy a melléhez csapja a mikrofont…
Ó igen, már emlékszem. Itt fagyott le.
Mivel a kurzor villogni kezdett, hatalmas sóhajjal zártam be mindent, és léptem ki a windows-ból. Ahogy elsötétült a monitor, újra egy sóhajjal csuktam le a gépet. Csak álom volt… Minden. Csak egy furcsa, valószerű álom…
Miért emlékszem mégis ilyen élénken minden mozzanatára? Nincs ez szokásban…
Bementem a fürdőszobába, letusoltam, magamra vettem a hálóruhámat. Elvackoltam magam az ágyban, de mielőtt lehunytam volna a szemem, egy pillantást vetettem az asztalon álló laptopra. S elállt a szívverésem. A laptop nyitva volt, világított, és állt előtte egy alak, akinek – mivel sötétbe burkolózott – nem láttam az arcát.
- Maga kicsoda, és mit keres itt? – kérdeztem remegve.
Nagyszerű, ha ez egy betörő, minden fegyverem, az éjjeliszekrényen heverő körömolló…
A jelenés ekkor megfordult, úgy, hogy a laptop villódzó monitorjából áradó fény megvilágítsa az arcát. Nekem pedig, megint elállt a szívverésem. Egy pillanatra…
- Nem ismersz meg, Mona-chan? – zümmögte lágyan a jelenés, aki nem volt más, mint a kedvenc énekesem. Kyo. Kábé úgy nézett ki, mint ahogy a 'Karasu'-t énekli egy koncertfelvételen. Iszonyúan szexi, és csábító, ebben a kigombolt, leheletszerű ingben, és a teljesen a testére simuló bőrnadrágban…
A jelenés közelebb jött hozzám, és leült az ágyamra…
Egy pillantást vetett a párnám mellett heverő mackóra. Elmosolyodott, olyan igazi, csábító mosollyal…
- Lehetek a plüssmackód, ma éjszakára, Mona? – kérdezte.
Köpni-nyelni nem tudtam. A dermedtség csak nem akart múlni a tagjaimból, ahogy hátradöntött a lepedőn, és fölém hajolt…
Réveteg tekintettel túrtam bele, puha, szálldosósra fésült, szőke hajába.
- Én… - dadogtam – én most… Álmodom…?
- Nem.. – suttogta Kyo forrón, és felcsúsztatta rajtam a hálópólót, majd simogatni kezdte a melleimet – nem, most nem álmodsz… Most én álmodom…


- vége -







Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
Anami

avatar

Hozzászólások száma : 11
Age : 42
Location : My Visual Dreamland
Registration date : 2009. Dec. 09.

TémanyitásTárgy: Murder of Raison d'etre - songfic, csak erős idegzetűeknek!    Szomb. Aug. 28, 2010 1:42 am

Nem fért ki... *sóhajt* Szóval kizárólagosan NC-17 besorolás! Bár szerintem, az 'erős idegzetűeknek' kitétel talán enged következtetni valami ilyesmire Smile

Lássuk...


Dir eng Grey songfic
About Raison d'etre …
Not about just lyrics, but the PV…
My favorite PV!
Sex… Filth… Killing… Kyo… *sigh*
PWP
No more comment



'Többet akarok a szavaknál: a testedet…'

Még soha nem volt rajtam latex.
Érdekes viselet; olyan szorosan simul a testedre, mintha a második bőröd lenne.
Már ez felizgat…
A fűzős felsőrész szabadon hagyja a kebleimet, a szorosan csípőmre simuló alsó, pedig szemérmem ajkait.
Ez is izgató.
A helyiséget, ahol vagyok, át- meg átjárja valami kellemesen hűvös szél. Borzongatja meztelen bőrömet. A szobában minden vörös, buja. A világítás is vérvörösben izzik, mint a lemenő nap fénye.
Egy székben ülök, avagy majdnem fekszem, lábaim szemérmetlenül széttárva.
Kezeimet bilincs fogja át, melyeket egy másfél méteres lánc kapcsol össze.
Tudom mozgatni a kezeimet, ez itt az érdekes. Ez nem szokványos bondage, és nem szokványos BDSM.
Vajon ki lesz most az alárendelt, és ki az uralkodó?
Ezt soha nem beszéljük meg előre, de…
Fogalmam sincs, hogy miért hívott ide, és mondta, csináljuk úgy, mintha egy pornófilmet forgatnánk…
Szemeim kíváncsian merednek az ajtóra, mely ebben a percben nyílik ki, és…
A küszöböt átlépve, megjelennek a szobában a megszokott játszótársaim.
Csakhogy így, egyszerre, még sohasem volt szerencsém hozzájuk…
Arcomat forróság tüzeli, ahogy végignézek rajtuk. Mindannyian latex; avagy lakkbőr ruhát viselnek, testükből alig néhány centi látszik.
A háttérben megszólal a Raison d'etre, instrumentális változata. Már ettől a zenétől is felforr a vérem, hát még a látványtól.
Mindegyiket kívánom most… Mind a négyet…
Szemeim a középen álló alakra tapadnak, aki, bár a legkisebb mind közül, mégis; neki van a legerősebb kisugárzása. Nem tudsz elmenni mellette, csak úgy…

*Bocsáss meg, Kyo… - mormolom magamban – bocsáss meg, hogy megcsaltalak három másik zenésztársaddal is… Ano... Én sem tudhatom, hány grupie-val fekszel le a turnék során… Úgy rebesgetik, az európai lányok, nagyon bevállalósak…*

Kaoru és Toshiya egyszerre lépnek oda hozzám, és zökkentenek ki mélázó gondolataimból. A kezemet, nyakamat harapdálják, Toshiya göndörített tincsei csiklandozzák az államat, ahogy megpiszkálja nyelvével meredező mellbimbóimat, miközben Kaoru a combjaimat nyalja végig; középső ujját szemérmem mélyébe csúsztatva…
Halálra izgatnak… Többet akarok… Még… Többet…
Már Die is itt van, mellettem; nyálát csorgatva rám, rágcsálja; melleim fázósan remegő gombjait… Elönt a kéj, de nemcsak ettől. Érzem, hogy valaki a vádlimat ostromolja a nyelvével éppen, és kíméletlen, de valahogy mégis gyengéd ujjak hatolnak belém; ah, ez már nem Kao érintése…
Kyo szokott így játszani velem: egyszerre nagyon vadul, és durván, de közben meg… Lágyan és finoman…
Paradoxon…
Nem tudok lenézni, hogy meggyőződjem róla, valóban az én chibi szeretőm hajolt-e a lábaim közé, Die minden figyelmemet lefoglalja, beleharap a nyakamba; kezemet a sliccére csúsztatva bíztat arra, hogy markoljam csak meg, bátran…
Belenyög a fülembe, ahogy kényeztetni kezdem.
A vörös, buja fény… Hirtelen beborít mindent…
Nyögések, és zihálás hangjai kúsznak a fülembe, emelgetik a pulzusszámomat, forralgatják a vérem…
A kéj, és gyönyör magába olvaszt. Még… Többet…
Valaki… Még hiányzik…
Vele is játszani akarok…!
Kyo…
Hol vagy…?


'Mire észrevettem, már bántottalak…'

Hirtelen tűnik el minden körülöttem, mint amikor leszedik előadás után a színpadot.
Változik a kép. Állok, ugyanabban a szobában, de a falak most szürkék és ridegek.
Fázom, de közben melegem is van. És tombol bennem a vágy.
Akarom… Őt…
Lenézek. Kyo előttem térdel; sárga farkasszemei kihívóan tekintenek rám. Közel, s távol nincs senki, csak mi ketten.
Egyedül vagyunk…
A zene még mindig árad a falakból; és újra, ugyanúgy feltüzel.
- Játssz velem… - mondom halkan.
A farkasszemek nem engedik el a pillantásomat.
- Mit akarsz, hogy tegyek? – kérdez vissza.
- Amit szoktál…
- Az most nagyon fájdalmas lenne…
- Nem baj… Bírom a fájdalmat.
Megvillan a szeme.
- És, ha én nem akarom?
Megcsörgetem a bilincseim láncát.
- Van eszközöm arra, hogy meggyőzzelek: akard.
Átvetem rajta a láncot, és kezeim keresztezésével megszorítom a nyakán.
Csak épp, hogy érezze; aztán elveszem. Magammal húzom, valami ágyra.
- Játssz velem – ismétlem. Hangom határozott.
Fölém hajol.
- Mit akarsz? – susogja ismét – mit csináljak veled…?
Átforrósodik a hangom…
- Nyalogass…
- Hol?
- Mindenhol…
Ah, annyira izgató, ahogy a vádlimat harapdálja… Ahogy végighúzza a nyelvét a combom tövénél… Takaratlan, magukat kellető kebleimet sem hagyja ki a kényeztető hadműveletből; és ő is ráharap a bimbóimra, sokkal erősebben, mint Die. Összeszorítom a fogam, hogy ne is szisszenjek. A fájdalom jólesik. Felizgulok tőle, még jobban. Érzem, kutatóan vándorló ujjait a combomnál, majd még feljebb…
Lefogom a kezét.
- Csak a nyelveddel érhetsz hozzám – mondom szigorúan, de elakadó lélegzettel. Határozott mozdulattal nyomom le a fejét a lábaim közé. Végighúzza nyelvét testem egészén – iszonyúan élvezem, még az anyagon keresztül is – fogaival tépve le rólam az alsóneműt.
- Nyalj ki – nyögöm – azt akarom, hogy az őrületig felizgass… És, csak a nyelvedet használd…
Szót fogad. Én teljesen széttárom a lábaim előtte; ő pedig elmerül szemérmem becézgetésében.
Ah, ebbe belehalok, ahogy újra és újra végighúzza nyelvét nőiségem egészén; ahogy a szájába veszi a hiperérzékeny csiklómat, megszívja, aztán a fogait érzem, de nem szólok rá, mert ez is jó.
De még mennyire jó… Legyünk kicsit engedékenyek.
- Haraphatsz, ha akarsz…
Erre erősebben kezd harapdálni, de rögtön utána nyelve izgató dörzsölése feledteti a pillanatnyi fájdalmat…
Mindjárt elélvezek… Nem bírom… Annyira… Jól tudja csinálni…
A láncot átdobva rajta, húzom fel magamhoz. Kérdés és engedély nélkül csókol meg, elrántom a fejem.
- Hé, erről nem volt szó…!
- Nem akarsz csókolózni velem? – félárbocra eresztett szemhéjai mögül, lusta tekintetet vet rám. Lustán kihívót. Borzolja az idegeim, hogy csak ideig-óráig tudom betörni.
- Kérj engedélyt előtte…
Mélyen a szemembe néz.
- Megcsókolhatlak?
- Csókolj… - mondom nagy kegyesen.
Belemarkol a hajamba, ahogy rámar az ajkaimra, most sokkal vadabbul, és szenvedélyesebben csókol, mint előbb; én hasonlóval viszonzom. Egymás alsó- és felsőajkát rágcsáljuk, nyelvünk őrülten érzéki táncba kezd…
Kezeim vándorútra indulnak rajta, ujjaim beleakadnak felsőjének cipzárjába; melyen egy karika lóg.
És ha már így a kezembe akadt, le is húzom. Szétnyitom teljesen; kíváncsi ujjaim először gyengéden simogatják a sima, feszes bőrt; aztán körmeimmel karcolom végig. Lejjebb és még lejjebb motoszkálok, meg nem szakítva közben a brutál csókot…
Ah, Kyo harapj… A fogaidat akarom érezni…
Hirtelen áttér a nyakamra, húsomba mélyesztve fogait, én pedig a nadrágján is lehúzom a cipet, minden skrupulus nélkül nyúlok be, és fonom ujjaim a már vadítóan kemény, gyönyörrúdra.
Mozgatni kezdem a kezem rajta, egyre gyorsabban.
Beleliheg a nyakamba; és megmarkolja a melleimet.
- Hé, egyelőre még én irányítok, ne? – suttogom elakadó lélegzettel. A francba, azért ez jól esett.
- Akkor hagyd ezt abba, vagy megőrjítesz teljesen – mormogja. Felemeli a fejét, rám néz…
Belemélyesztem azokba a sárga szemekbe a pillantásom:
- Fokozzuk az őrületet… Tedd belém…
- Ez nem volt benne a forgatókönyvben…
- Leszarom – vigyorgok eszelősen – újat írunk.
- Különben is – néz rám merően – mindjárt itt lesz Kaoru és Toshiya. Most az ő jelenetük következik.
- Az sem érdekel – nyögöm, és még jobban magamhoz húzom Kyot – azt akarom, hogy te kefélj meg, és nem ők…
- Miért?
- Mert érted veszek meg igazán… - sóhajtom – Téged akarlak…
Még mindig hezitálni látszik; én pedig hirtelen mozdulattal újra átfonom nyakán a láncot, és megszorítom.
- Dugj… meg… Most… azonnal… Különben…
Szemei hirtelen vörösben kezdenek játszani. Zihálva kapkod levegőért, és rángatja a láncot a nyakán…
- Hé… Ha… Megölsz… - hörgi – akkor nem tudom… teljesíteni a kívánságodat…
Engedek a szorításon kicsit.
- Teljesíted, ha elengedlek…? – nézek mélyen a szemébe.
Bólint. Én is biccentek, és abbahagyom a fojtogatást.
Hálásan néz rám; mély sóhajjal szívja magába az éltető oxigént.
Egy mozdulattal megszabadul minden zavaró tényezőtől…
És a következő pillanatban; mélyen belém hatol. Egyszerre nyögünk fel. Testemben elomlik a kéjgyönyör, ahogy kezdetben lassan, majd egyre fokozva a tempót, mozogni kezd bennem…
Kezeimet a fejem fölé rakva, szorosan odafogja az ágyhoz, egyre vadabb a mozgása, egyre mélyebbeket lök rajtam…
Feljebb húzom a lábaimat, csípőmet minden egyes mozdulatára ugyanazzal a hévvel feszítem neki.
Próbálom követni, de… Egy idő után feladom, és csak hagyom magam sodortatni a kéjáradattal…
Mindjárt… elélvezek…
Vele, ebben a pillanatban, meg is történik ez; nyögve és ijesztő hörgéssel érkezik el a csúcsra, izmai önkéntelenül feszülnek meg, szorítása egyre erősebb lesz, ahogy a csuklómat fogja…
Aztán elernyed. Elhallgat. Mélyről jövő sóhajjal borul rám.
Kábé egy percig hagyom relaxálni, aztán megmoccanok alatta.
- Hé… Én nem tudtam elmenni…
Rám néz. Szemében nincs semmi, "sajnálom"-hoz hasonló érzelem sem. Sőt. Semmi.
- Vigyél el engem is…
Száját kaján – és kissé gonosz – mosolyra húzza…
- Minek? Én már megkaptam, amit akartam. Akár meg is ölhetnélek most…
Hirtelen kapja el a láncot, s most ő fonja a nyakamra, és kezdi el szorítani…
- O…ké… - hörgöm – ölj meg… De előtte… Vigyél el a Mennyekbe.
Elenged. Egészen közel hajol hozzám.
- Oké, megteszem, de utána tényleg megöllek. Nem érdemled meg, hogy élj, nyomorult ribanc…
Haragosan nézek a szemébe.
- Ribanc vagyok, vagy sem, azért felállt rám a farkad…
- Az teljességgel lényegtelen…
- Milyen szempontból?!
Furcsa dolog. Majd meghalok azért, hogy elmehessek vele, vágyat érzek, de dühöt is. Legszívesebben kiherélném, mert leribancozott, miután szeretkeztünk.
Szikrázó szemekkel mered rám.
- Abból, hogy mindenkinek odadobod magad. Gondolkodás nélkül.
- Miért fáj ez neked?
Hirtelen lágyulnak el a vonásai…
- Azért – kezdi, olyan gyengéd, lágy hangon, ahogy még sohasem hallottam beszélni – mert szeretlek… De te – néz rám szemrehányóan, és a hangja is megszigorodik – te csak a testemet akarod… Minden alkalommal, amikor együtt vagyunk…
- Ez, akár az én szövegem is lehetne – suttogom – te sem akartál eddig többet tőlem, a szexnél.
- Lehetne – mélyeszti a tekintetét az enyémbe – akkor, ha képes lennél érzelmekre… Akkor észrevehetted volna, amit nem mondtam neked eddig… De te… - mondja megvetően – te nem vagy képes szeretni. Senkit. Soha. El akarlak felejteni… - teszi hozzá sziszegve, és olyan gyűlölettel néz rám, ami szöges ellentétben áll eddigi szavaival.
Meredek rá. Nem tudok mit mondani a vádakra. Nem hiszem el, hogy azért jött el most hozzám, hogy azért találta ki ezt az egészet…
Hogy végleg szakítsunk. Várjunk csak… Miért is volt itt a másik három szeretőm is?
Egyszerű a válasz: Kyo végig tudta, hogy mit művelek…
Oké, így már érthető az egész.
Akkor is…
Nem hiszem el…
De mielőtt, még bármit is mondhatnék, bárhogyan is védekezhetnék…
Egy váratlan mozdulat… Villan egy késpenge.
Embertelen fájdalom vág végig rajtam, a torkomhoz kapok, rámeredek véres kezeimre; hirtelen észlelem a sebemből ömlő bíbor folyadékot…
Kyo eszelősen villogó szemekkel hajol fölém, és látom, ahogy lenyalja a lecsöpögő vért a késről.
Hisztérikus sikolyban török ki. Aztán nevetni kezdek, nevetni; amíg elvágott torkomból bugyborékolva ki nem szökik az összes levegő…

"Nem érzek már semmit"


- vége -











Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
Anami

avatar

Hozzászólások száma : 11
Age : 42
Location : My Visual Dreamland
Registration date : 2009. Dec. 09.

TémanyitásTárgy: Majdnem erőszak    Vas. Jún. 24, 2012 1:38 am

Korábban (tavaly) írt sztori, egy kép az ihletője, illetve a quizillán található agyament tesztek és diru-s írások (az első hely, ahol találtam nem yaoi sztorikat is, az említett zenekar tagjaival Smile
a sztori mellesleg egy jelenetből kerekedett ki majdnem kisregénnyé Smile mivel a képet sehogyan sem tudom beilleszteni (én vagyok béna) csak annyit mondok: Kisou.... (aki érti, érti)

enjoy!

I. rész - megismerkedünk Medori-val... egy roppant kényes szituációban

1. In the dark street

- Hagyd magad, előbb szabadulsz…
Anyád.
Esküszöm, ezt lihegte a fülembe kéretlen kérőm, aki ebben, a baszott sötét sikátorban elkapott; és falhoz állított. Na, nem azért, hogy kivégezzen…
Inkább, hogy jól megerőszakoljon. Amit én erősen elleneztem, de hiába vetettem be a tanult trükköket, és alkalmaztam az aikido edzéseimen elsajátított fogásokat, ez a benga, aki letepert, cirka másfél fejjel magasabb, és legalább 3o kg-val súlyosabb nálam. Ha nem egy megtévedt yakuza klán tagja; akkor, tuti, hogy kiugrott szumós. Tök mindegy, hogy kicsoda, de én alaposan szét leszek baszva általa, ha nem történik valami, záros határidőn belül…
- Leszopsz, kis ribanc? – lihegi a fülembe hirtelen, és megszorítva a csuklómat, a földre kényszerít.
- Inkább leharapom – dünnyögöm a fogaim között.
- Mit motyogsz?!
Belenézek a szemébe. Megvetően.
- Komolyan nem tudom, mit vár tőlem, uram… Erőszakkal akar a magáévá tenni, és még azt is elvárja, hogy úgy tegyek, mintha akarnám?!
Ez pontosan az a hideg, udvariassági fokozat, amivel – normális – japán polgártársakba bele lehet fagyasztani a szót; ha helytelenkednének. Csakhogy ez a szumó-yakuza, itt, felettem; korántsem sorolható a "normális" kategóriába…
Hajamnál fogva ránt fel a földről.
- Nekem így is jó… - sziszegi – ha azt akarod, akkor durva leszek hozzád…
Egyem a szívedet, hát eddig talán finom voltál?!
Nekivág a falnak – újfent – hogy csak úgy koppan a fejem (a csillagokat, és kék-zöld foltjaimat is hozzáírom egy képzeletbeli számlához), szinte letépi rólam a nadrágomat – szerencse, hogy farmeranyag, nehezen szakad – szóval csak akarja letépni, aztán beéri azzal is, hogy legyűrje rajtam. Szintúgy az alsót is hozzá akarná préselni, mikor nemvárt léptek koppanak a sötét mellékutcában.
A hátunk mögött.
Mire én akkorát sikítok, amekkorát csak tudok, hogy az a valaki, aki itt járkál, vegyen észre, és hozzon segítséget…
Vagy öljön meg.
- Tasuketeeeeeeeeeeeeee!!!
Támadóm villámló szemekkel befogja a számat, de már késő; mert egyszer csak a sikátor végében feltűnik egy árny…
Hunyorogva veszem szemügyre megmentőmet. Na, a hős lovagról ábrándozván, aki majd lehengeríti rólam ezt az állatot, nem éppen egy ilyen srácot képzeltem…
A szumó-yakuzával egyáltalán nincs egy súlycsoportban – velem inkább; és olyan magas lehet, mint én, (vagy inkább olyan alacsony?! *vihog*)
Bár lehet, hogy kicsi a bors, de erős, viszont igazán kétlem, hogy még akár ketten is; méltó ellenfél lennénk ennek a bestiális méretekkel rendelkező egyénnek, akinek a lapát kezei alatt mindjárt megfulladok…
Beleharapok a számra szorított tenyérbe. Szisszenve kapja el az arcom elől végtagját, és a szemeiből látom, hogy nem éppen a simogatásomra készül, ahogy lendíti a kezét…
Most mit csináljak? Ez a – amúgy roppant jóképű – chibi, vajmi kevés lesz ahhoz, hogy megakadályozza a kéretlen nászt…
Legfeljebb, ő is beáll a sorba, és a szumós kollega után ő is felpróbál…
Hm… És akkor vajon, ellenkezzek? Nos, ha róla lenne szó, nem biztos, hogy olyan hevesen ellenezném…
OMG, mik nem jutnak eszembe!
Ebben a pillanatban csattan a pofon a képes felemen, de a párját már nem tudja lekenni, mert egy, elég erősnek tűnő kéz, satuba fogja támadóm csuklóját.
A szőke chibi rám néz.
- Beleegyeztél ebbe? – bök a fejével a hozzám préselődő yakuzára, aki annyira meglepődött a – neki a fél fogára is kevés – fiatalember határozott fellépésétől, hogy egy pillanatra arról is megfeledkezett szerintem, hogy ő, éppen erőszakot kíván eszközölni. Rajtam.
Furcsának találom a kérdést, de kézzel-lábbal tiltakozom, az ellen, hogy én valaha is, engedélyt adtam volna eme tevékenységre.
- Nem én… Lesből támadva, magával cipelt… Védekeztem, ahogy tudtam, de ő volt az erősebb.
Közben próbálom magamra rángatni a farmeremet – kihasználandó a yakuza paffá merevedését – még a kezemet is elengedte…
És valahogy eltaszigálni a hökkent behemótot; amikor váratlan segítséget kapok.
Ugyanis, megmentőm, egy hirtelen nyakszirtes rúgással – mindenféle előzetes figyelmeztetés nélkül – ki is fekteti az ályakuzát… De az is lehet, hogy csak nagyon meg van lepődve, de…
Hirtelen magához tér halottaiból, és dühösen mordul a chibi harcművészre:
- Hé, ez az én nőm! Keress magadnak valaki mást, ha kanos vagy!
- Épp most közölte, hogy nem kér a társaságodból – mondja "lovagom" higgadtan.
- Az engem nem érdekel! Én láttam meg előbb!
Úgy látszik, az értelmi felfogóképességével némi bajok vannak…
- Tudja, nem árt; ha a nő is akarja azt, ami történik vele – így én, hidegen, mint a mirelit kutyaláb; és most már valóban fel tudok öltözni, és venném is kalapomat, köszönetet biccentve megmentőmnek, ha…
- Velem nem lehet így elbánni! Megdöglötök mind a ketten, kutyák!
Ajvé. Szumó-yakuzának stukkere is van… Most már száz, hogy itt halunk meg, mind a ketten, a szívélyesen segítségemre sietett sráccal együtt. Mellesleg… Most már sejtem, hogy ez a "yakuza" miért is nem tud tisztességesen verekedni…
Akinél egy termetes Magnum parancsolja a tiszteletet, annak nincs szüksége jobbegyenesekre…
Oké, a benga nem tud; de lovagom igen, tehát a yakuza kap még egy rúgást – ezúttal a derekára, majd ütés követ rúgást, és ezúttal én is beszállok a hirigbe, éppen a megfelelő pillanatban, lábközt térdelve a bamba erőszaktevőt, (hogy miért is nem jutott előbb eszembe?!) mielőtt, még valami ronda dolgot művelne…
A yakuza-utánzat összegörnyed ugyan, de abban már nem tudom megakadályozni, hogy valóban elsüsse a fegyverét, a csövét nekem fordítva…
A golyó el is süvít felém, és egyenesen a vállamba fúródna; ha megmentőm el nem lökne az utolsó pillanatban előle, viszont így, az a rohadt lövedék, az ő mellkasát találja el.
Igaz, hogy gellert kapott az én vállcsontomon, de attól még elég erővel csapódik a húsba, hogy ott kellő roncsolást végezzen. Mindenfelé fröcsköl a vér, én pedig hirtelen lefagyok, mert fogalmam sincs, hogy mit csináljak, ahogy látom magam előtt térdre rogyni, az előbb még olyan virgonc srácot…
Kezével tamponálja a sebet, és látom az arcán, hogy eléggé fájhat neki…
Mit kell csinálni ilyenkor, hülye nő?!
Kihívni a mentőket. Már kapom is a mobilom elő, és villámban nyomkodom be a segélyhívó számát…
Közben a szumó-yakuza ellohol. Otthagyva stukkert, és becsületet. Míg a mentősökre várok, letérdelek a szőkeség mellé, s hirtelen előszedett sálammal hevenyészek szorító kötést az igencsak rondának látszó sebre.
Nem tudom, mitől vesztette el az eszméletét… Talán túl sok vér hagyta el a szervezetét? Miért nem jönnek már ezek?!
Fohászkodom, hogy ne érkezzenek későn… Megmentette a becsületemet, de ne veszítse el már ezért az életét…
Akkor, istenemre, én is szeppukut követek el…
Kétségbeesett gondolataimat át- meg átszínezik olyanok is, hogy "milyen gyönyörű" és "olyan fazon, mintha valami vk zenész lenne" meg "ugyan hol láttam már, olyan ismerős…"
Megmentőmnek roppant karakteres arcot adományozott a természet, olyan pasi, aki mellett nem lehet 'csak úgy' elmenni, észre kell venned, még akkor is, ha nem nőtt túlságosan a talajszint fölé…
A szemei – amíg még nézett velük – igen szuggesztív tekintettel tudnak pásztázni mindent, ami eléjük kerül. És persze, szépségesen csokoládébarnák, és mandulavágásúak. (hát milyen szeme is legyen egy japán srácnak, ne?!)
Aranyszőkére festett haja, elég érdekes asszimmetriában van vágva, egyik oldalt szinte az egész az arcába hull (fél szemét takarja is a frufru) a másik oldalon olyan rövid, hogy a fülét is látni lehet… Teljesen vk-s séró.
És még nem szóltam a piercingekről, pompázik a szemöldökében, az alsó ajkán, és alatta, és persze a fülében is van egy, kettő… sok.
Ahogy a dzseki ujja felhúzódik a másik kezéről is, látom, hogy nem csak az egyik karján, hanem a másikon is visel tetoválásokat… Ez lehet a mániája…
Azon az oldalon, ahova a golyót kapta, egy nagyon szépen megrajzolt sárkány mereszti a karmait… Hm. Jól néz ki.
A másik kezén pedig; a csuklóján egy korona látható, és az ujjain is vannak valamiféle betűk…
Tuti száz, hogy zenész. (normális, dolgozó ember nem tetováltatja magát, hacsak nem valami yakuza klánhoz tartozik).
És az is száz, hogy ismerem valahonnan… De honnan?
Tök mindegy. Úgysem fog az eszembe jutni. Annyi új vk banda jelenik meg mostanában, nekem meg szokásom a YT-ot böngészni új zenék után kutatva…
Imádom a jó PV-ket.
Közben megérkezik a mentő, lovagomat hordágyra rakják, engem megdicsérnek a szakszerű elsősegélyért; majd míg a szőkeséget megpróbálják életre pofozni; engem kifaggatnak a történtekről. (Lőtt sebet ugye, be szokás jelenteni.)
Mikor meghallják, hogy – majdnem – erőszak áldozata lettem; kérdik, akarom-e, hogy engem is megvizsgáljanak, kérek-e látletetet.
Rázom a fejem, még épp időben lépett közbe a fiatalember…
Szóval, nem történt semmi. A mentőorvos bólogat, meghajol és csatlakozik az asszisztenseihez, akik eddigre már stabilizálták lovagom állapotát, bár mintha súlyos vérveszteségről hablatyolnának egymás között (gome, az orvosi szakzsargonból nem vagyok offé), úgyhogy összeszorul a szívem.
- Sumi ma sen…
Az orvos hátranéz.
- Hai?
- Ano… - hirtelen zavarba jövök – ugye túléli?
Az orvos elmosolyodik.
- Hogyne. Szerencsére, nem ért létfontosságú szervet a golyó. Hever néhány hétig, és el is felejtheti.
- Értem… Örülök. Ano… Szabadna megtudnom, hogy melyik kórházban ápolják majd? Szeretnék neki köszönetet mondani.
Az orvos bólogat. Közli velem az éppen ügyeletes kórház nevét és címét, majd sajnálkozva hozzáteszi:
- Ha nem ismerik egymást, akkor sajnos, a nevét nem adhatom ki… Szabály, hogy harmadik személynek nem adhatjuk meg a pácienseink adatait…
- Értem – bólintok – rendben van… Majd csak megtalálom a módját, hogy beszélhessek vele.
- Ahogy gondolja, kisasszony – így doki-san; és felkapaszkodik a szárnysegédeihez az autóba. A mentő elnínózik, én meg ott maradok egy címmel, és azzal, hogy nem mondhatják meg, megmentőm nevét.
Akit hovatovább, én mentettem meg. Hű, de bonyolult.
Na, menjünk haza.

2. Timeline

Már lassan öt éve lakom Japán szívében; közelebbről Tokyo; még közelebbről, Shinjuku körzet…
Ah, igen! Telik nekem a Shinjukun lakni, lévén apám fizeti a költségeket, aki egy amerikai milliomos. Egyébként. Rohadt strici. Áthajókázott Japánba, körülnézni, felcsinálta anyámat, aztán itthagyta.
Tipikus Pillangókisasszony történet. Oké, Oka-san nem követett el szeppukut, mikor megtudta, hogy Pinkerton hadnagy nem viszi magával az Ígéret földjére, csak csendben káromkodott egyet (Oka-san, amúgy punk énekesnő^^); és összeszorított fogakkal próbált megélni egy kisgyerekkel a nyakán. Szerencsére, oba-san sokat segített neki. Aztán, amikor suliba jártam, már én is tudtam kisebb munkákat vállalni. Mindegy, ez nem téma; a lényeg, hogy mikor tizenhat lettem, írtam apámnak egy olyan levelet, hogy mit, hova tegyen, és ki harapja le neki tőből (tanulok anyától); mire az volt a válasz, hogy szánja-bánja, de neki az USA-ban van másik családja, de írjam meg, hogy mit szeretnék, megveszi nekem. Szemrebbenés nélkül küldtem neki egy méteres listát.
És mindet kipipálta rajta!
Így volt nekem – csóró létemre – márkás tornacipőm (original Converse), mindenféle amerikai bandától többféle CD; rengeteg, amerikai márkás felső, eredeti Levi's farmer. Hogy csak a főbbeket említsem. Aztán, amikor egyetemre kerültem; a tandíjat is szó nélkül kifizette, és adott pénzt, hogy valami "előkelő" környéken béreljek magamnak lakást.
Nos, a Shinjuku annak számít. A Shirogane-t kicsit már túlzásnak éreztem volna.
A nevem pedig, amerikai lett. Apám kérésére. Mikor megtudta, hogy gyereke lesz anyámtól – állítólag – ez volt az egyetlen kívánsága, hogy angol nevet kapjak.
És ezt a kívánságot – ki tudja miért – Oka-san teljesítette is.
Melody-nak nevezett el, hogy olyan harmonikus életem legyen, mint egy szép dallam.
Gyönyörű, és kimondhatatlan… Legalábbis nekünk. Ezért a családban, és mindenhol máshol, ahol be kell mutatkozni: a Melody-ból; Medori lett…
De, általában, Medi-chan-nak szólít az, akinek megengedem, vagy Me-chan-nak. Én, a magam részéről, a Medi-t jobban csípem.
Ez vagyok tehát én: egy félig japán, félig amerikai, félszívű lány; aki se idetartozónak nem érzi magát, se oda. Azért tanulok, hogy Oka-sannak örömöt szerezzek, de úgy, nagy általánosságban még nem tudom, mivel is szeretnék igazán foglalkozni.
Néha szeretném itthagyni a sulit, és elmenni énekesnek, mint Oka-san, de… Tudom, azzal nagyon elszomorítanám. Igaz, ő és a bandája, egészen sikeresnek mondhatóak most már, de rengeteget küszködött, és harcolt, míg idáig elérkezett, hogy legalább már egy kiadóhoz kerültek, és lesznek lemezeik, meg minden…
A lányának – vagyis nekem – jobb sorsot szán ennél. Vagyis, robotolhatok egy irodában, valami nagyvállalatnál.. Pedig én is művészlélek vagyok, csak nagyon jól titkolom.
Azon az estén, egy divatbemutatóról jöttem haza. Nagyon érdekel ugyanis, a divat. És persze, minden, ami ezzel jár.
Talán a stylistos meló, az feküdne nekem…

Azóta, eltelt már pár nap, de én még mindig nem tudtam rávenni magam, hogy elmenjek, és megköszönjem. Csak tudnám, hogy mi a fenétől félek?
Hogy bosszút áll, és legyilkol a lázmérővel?! *kuncog*
Oké, hát a nevét sem tudom, és olyan ciki úgy odaállítani, hogy "hát nem tudom, hogy hívják, de így és így néz ki…"
Szóval, mindig valami kifogással elhalasztottam a dolgot.
Eltelt már nem is tudom… Sok nap, és hét…
De én még mindig nem tudtam rászánni magam a látogatásra. Talán már bent sem fekszik… Talán már régen kiengedték…
Lehet, hogy most már hiába is mennék, nem találnám ott…
Ilyenekkel vigasztalom magam, és közben tudom, hogy egy szemét dög vagyok.

Aztán, az egyik évfolyamtársam, és barátnőm, megkérdezte, hogy nincs-e kedvem Dir en Grey koncertre menni, van két VIP jegye.
- Ne, Medi-chan, te úgyis komálod őket, bejön neked a tingli-tangli… - barátnőm megszállott black metal mániás. Az a fixa ideája, hogy amiben nem hörögnek, meg zúznak, az nem is zene.
Bár a Diru pár száma – főleg az újabbak – neki is bejön.
Én annyira még nem ástam bele magam a bandába – nem is láttam még őket élőben – de láttam tőlük pár PV-t, amik nagyon tetszenek, és a szülinapomra megkaptam az egyik CD-jüket, ami rohadtul bejött. Gauze a címe, és egytől, egyig remek dalok vannak rajta.
A borítón, és a belsőn is – a tagok ki vannak sminkelve, az énekes, Kyo inkább ijesztő, mint szép, de ezzel együtt szívdöglesztő; Toshiya káprázatos, mint egy nő, Shinya gyönyörű, a maradék kettő pedig, Kaoru, és Die "csak" simán szépek… Nekem, ha választani kellene, Kyo lenne az ideális.
1) Olyan magas, mint én;
2) Rajta sminkben is látszik, hogy férfi ^^
Emellett; erős szexuális kisugárzása van, márpedig én odavagyok az ilyen srácokért…
Teperj le, Kyo-kun… *ábrándos*
Szóval…
Jah, az se hátrány mondjuk, hogy úgy tud énekelni, hogy attól rögtön a bugyimba élvezek… Gome, tényleg hatással van rám
Oka-san szabadszájú stílusa.
Nah szóval, a barátnőm, Namiko megkérdezte, hogy elmegyek-e. Én meg azonnal rávágtam, hogy: "Hai!"
Naná. Még sosem láttam őket élőben, itt az ideje…
- De tudod, Medi-chan, hogy mit jelent a VIP jegy? – kérdi hamiskás mosollyal Namiko.
- Anooo… A színpadról nézhetjük a bulit? – találgatok fejet törve.
Namiko elvihogja magát.
- Vicces vagy, Medi-chan… Nem, hanem koncert után találkozhatunk az együttessel.
- Aztaaa… Nami-chan, komolyan?! – lepődöm meg, de konkrétan.
- Hai – biccent, és megint elneveti magát – ne mondd, hogy nem tudtad…
- Nem én – rázom a fejem.
- Komolyan, Medi-chan, 22 éves létedre, olyan naiv vagy, mint egy öt éves… – csóválja a fejét Namiko.
Vállat vonok. Ezután következik annak a részletes megbeszélése, hogy mit is vegyünk fel a jeles napon.
Namiko le akar beszélni, az általános, koncertre járós; farmer-felső-csizma összeállításomról, mondván, vegyek fel valami dögösebbet.
- Ne, Medi-chan, így akarod te elcsábítani Kyo-sant? – ingatja a fejét, mikor meglátja az általam kiszemelt darabokat – van neked lolita ruhád, meg yukatád is…
- Tessék? – lepődöm meg. Másodszor két percen belül – Azt ne mondd Nami-chan, hogy menjek yukatában… Vagy ami még durvább: kimonóban.
- Abban nagyon meleged lenne…
- Te huzatot kaptál – csóválom a fejem.
Namiko huncutul kacsint rám.
- Olvastam egy nyilatkozatában, hogy azokat a lányokat kedveli, akik előnyben részesítik a hagyományos öltözködést.
- De mégis… - csóválom a fejem újfent – egy koncertre az ember nem vehet fel yukatát… Ezt szerintem, Kyo-san se díjazná. Tradicionális ruhához, alkalom kell. Cseresznyevirág-nézés, hanabi, vagy matsuri... Egy koncert, kérlek, nem ez a kategória.
- Oké, akkor vegyél fel lolit. Állítólag azt is csípi.
Nevetek. Aztán elkomolyodom.
- Nem hiszem, hogy végig akarok menni a Shibuya legmocskosabb negyedén, loliban, miután ott erőszakoltak meg…
- Majdnem…
- Hidd el, így is pocsék élmény volt.
Namiko is elkomolyodik.
- Elhiszem… De… Nem te mondtad mindig, milyen helyesnek találod Kyo-sant? Most itt lenne az alkalom, hogy elcsavard a fejét… Ha jól választod meg a ruhát, már fél győzelem…
Gondolkodóba esek. Amit Namiko mond, abban van némi igazság… Oké, hát legfeljebb nem a kedvenc erololimban megyek, hanem előkotrom azt a gothikusat, amit egy összejövetel és fotózás kedvéért varrtam. Igen. Én. Szeretek ruhát varrni, és tudok is.
Namiko ezt a ruhát sem találja jó választásnak.
- Mi lenne, ha készítenél egy másikat? Kicsit kihívóbbat – kérdi töprengve.
- Na, álljon meg a menet – mondom, szúrósan nézve barátnőmre – ribanc, azért nem vagyok…
Namiko erre csak megvonja a vállát. Én pedig halálosan – és vérig – sértve, felpattanok és otthagyom. A VIP jegyemmel együtt.
Még három nap van hátra a koncertig, addig meg pont leszarom az egészet, se a ruha nem érdekel, se Namiko…
Pénteken este, csörög a mobilom.
- Moshi-moshi…
- Konbanwa… Medi-chan… Gome…
- Ehm… - morgom – mehetek abban, amiben akarok?!
- Ano… Azt hittem, lehiggadtál… - Namiko hangja töredelmes. Mosolyra húzom a számat.
- Csak akkor, ha igen a válasz…
- Gyere abban, amiben akarsz – sóhajt Namiko és leteszi.
Tíz perc múlva, én hívom vissza.
- Gome, Nami-chan, most én lőttem túl a célon…
- Semmi baj – a hangján hallom, hogy mosolyog – igazad volt abban, hogy te döntsd el, hogy miben érzed jól magad…
- Rendben. Akkor holnap, este kilenc? Nálam?
- Kilenc, az nem lesz későn? Tízkor kezdődik, még oda is kell érni…
- Oké, akkor…
- Legyen nyolc…
- Rendben. Várlak.

* SNITT *

A ruhaprobléma megoldódni látszik, ugyanis szombat reggel cp-s hangulatban ébredek, és – hát mivel ő a kedvencem – villámgyorsan összerakom magamnak Kyo egyik kosztümjét, nevezetesen azt, amit a 'Macabre' album borítóképén visel… (időközben beszereztem ezt az új albumot is)
Nem kifejezetten nőies, de ez engem sosem zavart.
És amúgy is… Most, hogy hirtelen elhatározásból hasonlóra vágattam a hajamat, még hasonlítok is rá…
Amikor Namiko meglátja, hogy mit akarok felvenni, csodák csodája, nem szól ellene semmit; csak felajánlja, hogy megcsinálja nekem a sminket hozzá.
Namiko sminkes akar lenni nagykorában…
Amúgy pedig, igazán csinos ebben a suliegyenruhában. Igaz, hogy egyetlen iskola sem követelne a diákjaitól PINK(!)-fekete skótkockás szoknyát, és fekete blúzt, a hozzávaló, kockás nyakkendővel és rengeteg kitűzővel egyetemben. Még a szoknyájára is jutott. Kawaii… ^^
- Úgy fogunk kinézni, mintha te lennél a pasim – vihog Namiko, ahogy egymás mellé állunk, a tükör előtt.
- Ja, csak az a bibi, hogy te vagy nálam a magasabb…
- Na és? – vonja meg a vállát – úgyis Kyo-sant cosplayeled, ne?
- Jaaa… - röhögöm el magam – ha csak úgy nem…
Nézegetem magunkat a tükörben. Tényleg úgy festünk, mintha én fiú lennék…
De most mit csináljak, fiúsított lány vagyok, nagyon hamar meg kellett tanulnom, hogy az élet nem habostorta, de még csak édeskrémes, vaníliasodó sem… Oka-san mindig rövidre nyíratta a hajam, hogy ne kelljen vele vesződni, és egészen tizenhárom éves koromig, az volt a rögeszmém, hogy igazából fiú vagyok, tévedésből viselek lánynevet.
Ezért még a mai napig előfordul, hogy fiúsan beszélek, vagy illetlen dolgokat mondok ki. Ez van. De egyébként, jobban belegondolva, ezt a fekete szövetnadrágot, a fehér, tölcsérujjú inggel és fekete nyakkendővel, még egy lány is nyugodtan viselheti…
A hosszú, térdig érő kabát, melynek az ujja hasonló, mint az ingnek, kivételes kedvencem, szerettem bíbelődni vele. És pont olyan is lett, mint a fotón, Kyo-san kabátja.
Csak én még gombokat is tettem a mandzsettára…
- Pláne, ha még a hajamat is megcsinálod – vigyorgok, és átkarolom Namiko vállát. Barátnőm kacéran kacsint rám.
- Na, mi az, csak nem kezdeményezni akarsz?
- Ééén? – adom az ártatlant. Aztán nyelek egyet, túl közel vagyunk egymáshoz…
Namiko ebből mit sem vesz észre, vihogva nyom le a székre, a fésülködő asztal elé…
- Oké, ülj le, feltupírozom a hajadat… Mikor vágattad ilyenre? Tök jó lett…
- Hm… Talán tegnapelőtt? Hirtelen felindulás volt…
- De, remek ötlet… Ano… Van itthon, wax vagy hajlakk?
- Mindkettő…
- Hm – túr bele sötétszőke (teljesen original, apámtól örököltem) dús, és egyenes hajamba – lehet, hogy mind a kettőre szükségem is lesz, hogy megállítsam rendesen…
Végül – nagyon csodálkozom ezen, amennyit tököltünk – elkészülünk időben, és elindulhatunk a koncertre…

A buli iszonyat jó!!! Állat a hangzás, és a srácok élőben is rohadt jól nyomják; Kyo-san hangja élőben is üt, sőt…
OMG; és ez a szexi megjelenés… Komolyan, képtelen vagyok elfordítani a fejem róla, csak bámulom a testére tapadó bőrnadrágot, a csak középen begombolt, fehér zsabós ingét, ami alól kivillan a bőre… Az ing (és a test) többi részét fekete szövetzakó takarja, de azért így is akad elég látnivaló, főleg ahogy vonaglik a mikrofon előtt…
Ahh… Fogjatok meg, mindjárt elájulok… Ez itt totálban megerőszakolja azt a szerencsétlen állványt…
Bár velem tenné… Khm.
Közben hallom a hátam mögött a megjegyzéseket, hogy milyen kár, úgy tűnik, ma este Kyo-san magán hagyja az összes ruháját…
Wow… Vetkőzni szokott a színpadon?! Hűha, Medi-chan erre nagyon kíváncsi lenne…
Szünet.
Namiko rám néz:
- Kimenjünk?
Megvonom a vállam.
- Szerinted, visszaérünk kezdésre, ha beállunk a sorba?
- Attól függ, milyen sorra gondolsz…
- Maradjunk…. – döntök hirtelen.
És nekem van igazam, mert mire a srácok visszajönnek folytatni a bulit, a terem félig-meddig van csak tele… Úgyhogy a hátam mögött morgolódó lányok pont lemaradnak a látványról, mikor
Kyo-san, mégiscsak megmutatja, hogy mi van a felsőruhája alatt.
Ahm… Szálkás izmok, mhmmm… Gyönyörű és csábító a felsőteste, ahh… És… Ah, megami-sama… Ki van tetoválva…*Medi-chan meghalt* *imádja a tetovált pasikat*
Aztán, amikor már képes vagyok másra is koncentrálni, mint
Kyo-san izmaira, és tetoválásaira, csekkolom, hogy a bal válla alatt, ott éktelenkedik egy baromi ronda, viszont már behegedt – sebhely.
Tágra nyílik a szemem. Hűha…Vajon hol szerezte? Lőtt sebnek látszik…
- Azt hallottam fél füllel, hogy Kyo-sannak néhány hete volt egy csúnya balesete – mormogja Nami-chan a fülembe.
- Baleset?! – értetlenkedem – ez konkrétan egy lőtt seb…
Namiko vállat von.
- Ezt hallottam… Mellesleg, honnan látod?
Vállat vonok én is.
- Elég krimit nézek ahhoz, hogy felismerjem.
- Nos, én csak annyit tudok, hogy baleset volt. Hogy milyen, arról nem szólt a fáma – így Namiko.
- Oké, és úgy egyébként, honnan hallottad ezt?
Namiko elpirul egy kicsit.
- Ano… Tagja vagyok az A.knot-nak, és az egyik lány mesélte a múltkori összejövetelen…
- Ne, Nami-chan – sandítok barátnőmre – ahhoz képest, hogy te a black metalért rajongsz…
Namiko újból megvonja a vállát, és elvigyorodik.
- De szeretem a pletykákat.
Az A.knot mellesleg, a Dir en Grey rajongói klub… Fenti megjegyzésem, arra vonatkozott.
Továbbiakban ismét a koncertre koncentrálunk, én pedig megállapítom, hogy ez a Dir en Grey, nekem élőben is bejön. Mikor vége – ráadás nincs – és a tömeg kezd széledni, Namiko nemes egyszerűséggel kézen fog, és odavonszol a kordonhoz, ahol aztán hosszas eszmecserét folytat a biztonságiakkal, de végül is – cirka fél óra dumálás után – be is mehetünk; sőt még kísérőt is kapunk, aki kalauzol minket az útvesztőben.
Egészen egy barnára festett ajtóig, melynek lapján fehér táblácska hirdeti a Dir en Grey nevét. Az ajtó egy kisebbfajta terembe nyílik, és már vannak bent egy páran…
Itt kell várakoznunk.
Azt mondtam, páran?! Nos… Hát EKKORA érdeklődésre azért nem számítottam. Hátra is szorulunk valahogy Namiko-val, előrébb, az erősebb és fanatikusabb rajongók verekedték ki maguknak a helyeket. Namiko rám sandít, én vissza rá. Sóhajt.
- Igazán tülekedhettünk volna még egy kicsit; mert így félő, hogy nem vesznek minket észre… - jegyzi meg.
- Majd improvizálunk valamit – így én, széles mosollyal viszonozva Namiko gondterhelt pillantását – nyugi, Nami-chan, nem megyünk innen haza, amíg nem találkoztunk a Diru-val!

Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
Ajánlott tartalom




TémanyitásTárgy: Re: Anami    

Vissza az elejére Go down
 
Anami
Vissza az elejére 
1 / 1 oldal

Permissions in this forum:Nem válaszolhatsz egy témára ebben a fórumban.
J-Rock Fanfictions :: Dir en grey Fanficek :: Dir en grey-
Ugrás: