J-Rock Fanfictions

J-rock Fanficek
 
HomeGy.I.K.KeresésRegisztrációTaglistaCsoportokBelépés

Share | 
 

 Li Tai Po pillangói - öhm.... Diru, főként Kyós szösz

Go down 
SzerzőÜzenet
Anami

avatar

Hozzászólások száma : 11
Age : 42
Location : My Visual Dreamland
Registration date : 2009. Dec. 09.

TémanyitásTárgy: Li Tai Po pillangói - öhm.... Diru, főként Kyós szösz   Vas. Jún. 24, 2012 12:23 am

Maradjunk az álmoknál..... Ez, ha úgy vesszük, pwp, bár a szex nem éppen öncélú benne, egész egyszerűen hozzátartozik a történethez.... Smile
egy csendes éjszakán pattant ki a fejemből, és mindaz, amit a bevezetőben leírtam, valóban úgyis történt.... egészen az áramkimaradásig ^^

Here we go

Univerz: Dir en Grey/Kyo
characters: so.... you know it Smile
story: nothing special
limit: NC-17
szexuális tartalom, szókimondó szövegek és nem utolsósorban a gondolatiság miatt Smile

hajime ka sho Smile


Egy teljesen átlagos éjszakának indult… Budapesten és Tokyo-ban egyaránt… aztán történt valami… különös….

Ne olvass yaoi-t, mert megkattansz - Anna POV

Valamikor éjfél és fél egy környékén történhetett. Megunva a hiábavaló kapaszkodást, hogy az én személyemet is észrevegye, számításba vegye a netes társadalom, fülemben a fülessel, hallgatok egy ősrégi Dir en Grey dalt, és bámulom Kyo alakját a laptop képernyőjén.
Vadiúj a háttérkép, most találtam a képet: semmi extra, csak ül, valami kanapén, a mostanában megszokott, Adidas melegítőjében, a megszokott, borongós tekintettel. Bár szemei oldalra svenkelnek, mégis az az érzésed, hogy téged néz.
A szeme sarkából… Haja szőke, mint anno. A kép, általam adott címe: Vinushka 2012. És valóban. Akár annak a három év előtti promo fotónak a remake-elt változata is lehetne…
Hallgatom a zenét, élvezem Kyo hangját, s közben az előbb olvasott fic hangulata csapong a fejemben. Gyűlölöm a yaoi történeteket. Kimondottan gyűlölöm őket, de valahogy… néha ingerenciám támad olvasni. Előfordul, hogy a sok ocsú közt akad egy búzaszem. Mint most. De akkor is. Kyo hetero… Ultramacsó és férfias jelenség. Talán… talán éppen emiatt mozgatja meg a mai retardált tinik aberrált fantáziáját. Aki ennyire pasi, az rejteget valamit, ne? Hát, nem tudom… részemről elképzelhetetlen lenne. Talán még akkor sem lennék hajlandó elhinni, ha ő maga mondaná nekem, az elképzelt, kissé nyers modorában: "kislány, nem jó helyen keresgélsz nálam, én jobb kedvelem a magamfajta, morózus pasikat."
Oké. Hivatalosan is becsavarodtam.
A fic tovább csapong a fejemben, mint szédült pillangó, szellemlátás, beszélgetés az elhalt baráttal, egy titkolt-titkos szerelem a pályatárs iránt… eh. Arra gondolok… Mit tennék, ha most, ahogy így bámulom a képernyőt, az egyszercsak elsötétedne, és a következő pillanatban ---

Kényszerpihenő – Kyo pov

Valamikor hajnali három és fél négy között történt. Ültem a laptop előtt, és Dai-jal beszélgettem. MSN-en, mert a hangomat még egyelőre kímélni kell. A dokik azt mondták bent a kórházban, ha nem vigyázok rá eléggé, záros határidőn belül visszakerülhetek szerető karjaik közé.
Na, azt már nem. Kórházból elég volt. Inkább némasági fogadalmat teszek. A többiek előzékenyen ki is hagytak a soron következő projektből, és ez – ha őszinte akarok lenni magamhoz – bassza a csőrömet, nem is kicsit.
De hiába gondolok sóvárogva a színpadra, vagy akárcsak egy stúdiószoba négy falára, megjelenik előttem valamelyik doki szigorú arca, ahogy mondja: "Kyo-san, ha most sem tartja be az utasításainkat, örökre elbúcsúzhat az énekléstől!"
Borongós gondolataimat Dai, ökörködéssel próbálja elűzni – elvégre teljesen tisztában van vele, hogy érezhetem most magam, kényszerpihenőre ítélve.
Eszembe jut, ha Dai-tól vennék el a gitárját, csak egy hétre, és megtiltanák neki, hogy játsszon… két nap múlva már a falat kaparná. Vagy leinná magát valami rossz hírű kocsmában, hogy aztán nálam aludja ki a mámorát… Eh. Lapozzunk.
Dai firkálásából azt is megtudom, hogy éppen valami nagyobb szabású helyzetjelentésre készülnek a rajongóknak.
"Kyo-san, te nem akarsz hozzáírni pár sort?"
Pislogok. Velem aztán nem sok semmi van, azonkívül, hogy itthon lógatom a lábam, meg néha szövegkezdeményeket firkálgatok a kezem ügyébe eső papírfecnikre, vagy az újságok margójára. Ha erre kíváncsiak…
Míg Dai válaszára várok, felnézek az órára, a szemközti falon, és emlékszem, éppen akkor mozdult el a nagymutató a felesről. Ok. Fél négy, ideje lenne aludni, ne? Villámgyorsan kopogni kezdem, hogy: "bocs haver, fellőtték a pizsamát, aludnom kéne"
Mikor… villan egyet a képernyő, s a megszokott háttér helyett, váratlanul egy lányt pillantok meg, amint ő is, egy laptop előtt ülve, valamit írogat.
Egy teljesen és abszolúte ismeretlen lányt, aki ráadásul… nem is japán.
Mielőtt jobban szemügyre vehetném, a képernyő ismét villan egyet, s ezúttal el is sötétül, úgy, mintha lemerült volna az akkumulátor ---

Éjjeli látogató -Anna pov

Most lemerült, vagy mi a szösz van?!
Kuro-chan… ne tedd ezt velem… pedig nem is néztem rajtad videot…
Halkan motyogok magam elé, ahogy életre próbálom pofozni a gépet, amely egyszercsak fogta magát és kikapcsolt. Elsötétedett a képernyő, Kyo eltűnt róla, és a fülemben is elhallgatott a zene. A rám törő sötétség – mert a villanyt már lekapcsoltam – most nem ijeszt meg, mint eddig, holott… van egy olyan érzésem, hogy… van itt még valaki rajtam kívül.
Bámulom magam előtt a sötétet, és próbálom elválasztani egymástól azokat a maszatos foltokat, melyeket egységes köpenybe burkol az éjszaka. Valóban… áll előttem valaki… teljesen eltakarva a tükröt.
Nos, ha van kiterjedése, nem lehet szellem… máskülönben áttűnnének rajta a bútorok. De nem. Ez a nagy darab sötétség, itt előttem (mely jóval sötétebb, mint a háttér), vélhetően hús-vér ember. Ebben a pillanatban az elhúzott redőny résein, bekandikál a Telihold, épp elég fényességet szolgáltatva ahhoz, hogy – a lassan a sötéthez szokó szemem – felismerje, hogy ki jelent meg a szobámban bejelentés és felhívás nélkül.
S ahogy a tekintetem végigsvenkel a homályból felderengő, szőke, rövidre nyírt, borzas tincseken, a szigorkodó tekinteten, és buján telt ajkakon… elönt a forróság. Lentebbi régiókban a félig nyitott melegítőfelső alól kivillanó tetoválások látványa, csak még inkább megerősíti izgatott gyanúmat; Kyo áll itt előttem, a kedvenc Adidasában, némileg csodálkozó arccal.
Az első reakcióm, hogy meg akarom érinteni, hogy nem hallucináció-e, de azonnali reagálása rámutat, hogy nem, egyáltalán nem képzeletem alakja, ugyanis tapogató kezeim elől rémülten hátrálni kezd, mintha leprás lennék, vagy ő érinthetetlen tabu. Nem tehet meg sok lépést, máris ott a fal, kicsi ez a szoba, alig tizenöt négyzetméter. Nekidől (a falnak), idegenül méreget. Eszembe jut egy interjúfoszlány:
"közelebb szeretnék kerülni hozzád. Megtehetem?
Nem, az ilyesmi mindig aggodalommal tölt el. Ijesztő."
Megkerülöm a kis, piros széket, melyen Kuro-chan üldögél, és a zümmögéséből hallom, hogy már életre kelt, s ismét Kyo elé toppanok.
Hihetetlennek tetszik, hogy váratlanul átjutott hozzám a mátrixon keresztül, és még mindig baromira meg szeretném érinteni, hogy ugyan tényleg valóságos-e, de ennek már nem adom látható jelét. Álldogálunk hát, s bámuljuk egymást – illetve az egyre sűrűsödő sötétséget – én pedig azon töröm a fejem, hogy milyen jó lenne vele beszélgetni legalább, de sajnos, japánból még nem vagyok azon a szinten, ő pedig – saját bevallása szerint – nemigen tud angolul…
Vagyis… társalogni nem tud.
De valamit mégiscsak mondanom kéne…
- Kyo – sóhajtom végül, ebbe az egy szóba belesűrítve minden örömteli meglepetésem, vágyakozásom, sóvárgásom utána.
Nem teszem hozzá, hogy: "you're my idol", mert – vélhetően – úgyis tudja. Vagy legalábbis sejti.
Nem tudom, mennyi idő telhet el így, csak arra ocsúdok, hogy megmozdul, és törökülésben letelepszik a padlóra. Egy villanásnyi elégedettséget érzek. Bár nem tudom, hogy mi vitte rá, hogy engedjen merevségéből, és az álló-védekező helyzetet ülő-elfogadóvá változtassa, de örülök neki.
Követem a példáját, s újfent kezdetét veszi az "egymás vizslatjuk hallgatva" című műsor, amit őszintén kezdek kicsit unni.
Ekkor rám néz… és mond valamit japánul, amit aztán totál nem tudok kibogozni. Egyetlenegy szót sem értek benne… de ő úgy veszi, mintha érteném… az egészet?
Kigyullad a villanykörte a fejemben. Tegyünk úgy, mintha értenénk egymást. Válaszolok tehát, magyarul, mintha az ő gondolataira reflektáltam volna. Rám mered. Aztán… ó, a Hold éppen megmutatja! Halvány mosoly dereng fel azokon a mindig szigorú, de most meglepően lágy vonásain.
Visszamosolygok. Remek. Legalább már eddig eljutottunk ---

Ez most valami sci-fi? - Kyo pov

Vajon a sci-fi filmeket is túl lehet adagolni, mint a heroint?
Teszem fel magamnak a kérdést, amikor egyszercsak a saját lakásom helyett, egy igen szűk szobácskában találom magam.
Az otthoni fényár után, ez a sötétség szinte vakká tesz, hunyorognom kell, mint amikor túl erős fény éri a szememet, de így sem látok szinte semmit. Csak körvonalakat. A jelenség nagyon hasonló ahhoz, amilyen látvány fogad akkor, mikor színpadra lépek. Sötétség… mindenütt sötétség. És a sötétségben… titokzatosan mozgó alakok, ábrák, képződmények. Nevezhetjük őket szellemeknek is. Vagy ektoplazmának.
De… határozottan érzem, hogy eme vak éjszakában nem vagyok egyedül, érzem még valaki jelenlétét és az is lehet, ha nem lennék süket az egyik fülemre, még azt is hallanám, ahogy levegőt vesz.
Vagy éppen visszafojtja a lélegzetét?
És ekkor… a sötétségből hirtelen egy kéz nyúl felém, ijesztő és félelmetesen fehér kéz, világító körmökkel. Begörbített ujjai, mintha karmok lennének… eszembe villan az egyik visszatérő rémálmom. Spontán a reakcióm, ahogy hátrálni kezdek a tapogatózó kéz elől, addig, míg valami falnak nem koppan a hátam. Nekidőlök, szaggatottan veszem a levegőt.
Holdfény. Gyenge világosság, mely sikertelenül próbálkozik eloszlatni a sötétséget. Felnézek. Előttem a laptop képernyőjén látott lány áll, leengedett kezekkel, fürkésző tekintettel bámulva rám. Egyszercsak felsóhajt.
- Kyo… - mondja a nevemet, meglepően jó kiejtéssel, s ekkor megváltozik a tekintete: vágy jelenik meg benne, sóvárgás… valamiféle öröm.
Ez a számomra ismeretlen lány… ismer engem.
- Tudod, hogy ki vagyok? – kérdem váratlanul, a saját nyelvemen, holott teljességgel bizonyos vagyok abban, hogy nem érti, amit mondok.
Hát nem is, de visszadobja a labdát: válaszol, a saját nyelvén (gondolom), amit viszont én nem értek, de… valahogy az az érzésem, mintha a kérdésemre válaszolt volna. A kezdeti rémült, szinte fagyos hangulat oldódni kezd, hirtelen észreveszem, hogy már ülök, vele szemben, a falnak dőlve, és egyre inkább elmélyedek a tekintetében… amit sokkal inkább elképzelek, mint látok.
- Kyo-san… Don't lay back, please… the wall is cold…
Rámeredek a sötétségre, mely a lányt rejti előlem. Felkészületlenül ér a hangja, és az, hogy ezúttal értettem, amit mondott; bár az igazat megvallva… baromi pocsék az angolom ---

Én nem tudok angolul beszélgetni - Anna pov

Még magam előtt is rejtély, hogy miért szólaltam meg angolul. (Bízva abban, hogy Kyo érteni fogja, amit mondani akarok.)
De egyszercsak kiszökkentek a szavak, fogaim kerítésén, és onnantól már nem volt megállás…
Illetve. Kyo rám néz, ahogy szépen megkérem, hogy ne dőljön neki a falnak, mert hideg. Elvégre, még csak most engedték ki a kórhából… vigyázzon magára, nahát. Pislog.
- Nani? – kérdi.
Halvány mosollyal felelem.
- Just… I'm worry… I've heard, that you must go to the hospital… and… I hope – teszem hozzá kis gondolkodás után – that everything is all right now.
Bólogat, és legyint, mintha olyan kis semmiség miatt került volna a doktorok kezére. Megütögeti a torkát, és mond valamit japánul. Elmosolyodom.
- Persze – dünnyögöm magyarul – az autó attól még megy, hogy kicsit köhög a motor…
Mivel Kyo kérdőn néz rám, a fentieket elismétlem angolul is, aztán valahogy… egyszerre nevetjük el magunkat, s amikor elhal a nevetés, Kyo megjegyzi, hogy vicces lány vagyok. A hangulat percről-percre egyre oldottabb lesz, közben azon töröm a fejem, hogy vajon mennyit láthat belőlem ő, ugyanis én – a macskaszemeimnek köszönhetően – belőle egyre többet, és ez az egyre több, igencsak emelgeti a libidómat…
A félig lehúzott zip alól kivillanó mellkas látványa főként az egekbe löki a vérnyomásomat, s lassanként már nem tudok ellenállni a kísértésnek… meg akarom… érinteni…
Már jóideje csak hallgatunk, de a fagyos hangulat, nem tér vissza. Nézzük egymást. Vagy a sötétséget magunk előtt. Lassan megint kinyújtom a kezem. Most, vagy soha!
Észre se vettem, hogy közelebb kerültem hozzá, most konstatálom, hogy lábaink már jóideje összeérnek, ahogy mindketten törökülésben ülünk. Ezúttal nem húzódik hátra. Hagyja, hogy megérintsem az arcát, hagyja, hogy rásimítsam a kezem, s megcirógassam. Borzongva ébred bennem a vágy. Borzongok. Lehet, hogy már sokszor elképzeltem, milyen lenne megérinteni őt egyszer… de arra nem gondoltam, hogy egyből szexuális izgatottságot fogok érezni…
Megfogja a kezem, elhúzza magától… de nem engedi el.
- What do you do? – firtatja, meglehetős szigorúsággal.
Nyelek egyet.
- I want… touch you… a little bit… - gyónom.
Erre mélyen a szemembe néz… Pontról, pontra enged fel a tekintete. A másik kezével lehúzza a melegítőjén a cipzárat, s azt a kezemet, melyet még mindig fogva tart, végighúzza magán…
- Okay… - halkítja le a hangját – so touch me… here.
Az izgatottság már a torkomba kúszott, hevesen dobogó szívemmel együtt. Lassan kezdem cirógatni a mellkasát, ide-oda kalandozva rajta, ujjbeggyel megérintem a mellbimbóit… csendes örömöt érzek, ahogy összehúzódnak, keményebbé válnak. Közben végig Kyo szemébe nézek, s mivel nem látok elutasítást benne, egyre merészebb leszek, mígnem… lefogja a kezem.
- That's enough – mondja. Teljesen fegyelmezetten és higgadtan.
Rólam, már nem mondható el ugyanez. Ahogy fogja a kezem (még mindig), érzem, hogy remeg. És most olyat kérdez…
- Do you… love me?
És közben olyan tekintettel mélyed a szemeimbe… muszáj… válaszolnom.
- Yes… I want… you – suttogom. Pirosan. Mert mégiscsak… ez egy olyan vallomás, amit inkább a pasik szoktak az aktuális csajnak.
A tekintete… csak egy picit változik meg.
- Are you sure – kérdi – that you want the real of me?
Most erre mit mondjak? Hogy csak az énekes Kyo-t ismerhetem, de amiket a sorok közül kiolvasok a vele készült interjúkban, és a szövegei… megérintik a lelkemet, és úgy érzem… nagyon is közel áll egymáshoz a gondolkodásmódunk. Persze mindezt nem tudom angolul megfogalmazni, japánul meg még úgy sem, így csak vállat vonok.
Elengedi a kezem. Feláll. Pislogva függőleges helyzetbe tornászom magam én is. Vicces, hogy csak most veszem észre, hogy az a nyolc centi, amivel magasabb vagyok nála, tulajdonképpen… nem releváns. Pláne, ha még neki is dönt a szekrénynek… szája ingerlő lassúsággal korzózik a nyakamon. Moccanatlanul hagyom. Belemélyed a tekintetembe.
- You want Kyo… so, you'll get him.
Miért érzem ezt most egy kicsit fenyegetésnek? ---

Szavaknál, többet akarok - Kyo pov

Általában nem szokásom megtenni az első lépést. Úgy meg aztán, végképp nem, hogy nem is igazán látom azt a másikat.
Bár az ablakon olykor bevilágító Hold időről-időre félhomállyá változtatja a sötétséget, mégis mindig csak pillanatokat kapok el az előttem ülő lányból. Mintha egy képet nézegetnék… kék szem, vörös haj. Átlagos testalkat. A bőre fehér… fehérebb, mint az enyém, fehérebb, mint az általam ismert külföldieké. Olyan, mint a márvány. Még a sötétségen is átdereng. Kísérteties. És hibátlan. Aztán felfedezem, hogy selymes. Hogy jó hozzáérni, és az is jó, ahogy ő ér hozzám.
Nem tudom, hogy mégis mi történt, hogy jutottunk el arra a pontra, ahol most állunk, szoros közelségben, egymást fürkészve.
Ilyen közelről… egyre több részletet fedezek fel belőle. Finomak a vonásai. Tényleg olyan, mint egy festmény. Valami régesrégi szépiarajz… szépnek találom. Igaz, nem vagyok benne biztos, hogy nemcsak azért tetszik-e, mert tudom, hogy én is tetszem neki. Ami kissé meglepő számomra. Mindig meg tud lepni, ha kiderül, hogy érdeklek valakit. Nincs bennem semmi különös… olyan vagyok, mint a többi. Talán csak a munkám érdekesebb. A csillogás, ami körülvesz. A nők szeretik a fényt és a nagy felhajtást, ne?
Belemélyedek a lány tekintetébe, a szeméből próbálom kiolvasni: valóban én érdeklem?
- Biztos vagy benne – kérdem végül – hogy az igazi énemet akarod?
Megvonja a vállát. Ezek szerint, mindegy…
Rendben, ha ez a vörös hajú lány olyan nagyon akarja Kyót, nos, megkaphatja… Ránézek. Most már teljesen más szemmel, mint eddig. Egy pillanatra felébred bennem az ősi vadászösztön… aztán el is hal. Melyik vadász szereti, ha a vad önként fekszik a lába elé?
Annyira fura érzés, hogy megremeg a teste, ahogy megcsókolom a nyakát. Az előbb is… mikor lefogtam a kezét, mielőtt túl merész lépésre szánta volna el magát… éreztem, hogy reszket. Ezt nem tudom hova tenni. Számomra ez túl furcsa reakció, nem ehhez vagyok szokva. Az eddig általam ismert lányok nem szoktak remegni az izgatottságtól, nem mutatják ki ilyen feltűnően a vágyukat…
Csillog a szeme, ahogy ránézek. A vágytól. Az ördögbe is, a világ legegyszerűbb dolga lenne ágyba vinni… de vajon akarom-e igazán?
Megfektessem, csak azért, mert egy rajongóm? Vajon mi fér még bele a fanservice-be? Hagytam, hogy megtapogasson, és én is viszonoztam némi kedvességgel. De valahol érzem, hogy ez nem lesz elég neki…
De egyáltalán… mit vár tőlem, most mit tegyek?
"te nem ismersz engem – gondolom magamban – fogalmad sincs róla, ki vagyok valójában. Ha ismernél… most lehet, hogy inkább elmenekülnél tőlem, ahelyett, hogy hozzám simulsz."
De végülis… nem tökéletesen mindegy?!
Daisuke hangját hallom a fejemben, ahogy mondja: "nem kell mindent túlbonyolítani, Kyo-kun. A szexet meg főleg nem."
Na igen, Daisuke aztán tudta, hogyan kell kötöttségek nélkül és nem túlbonyolítva élni az életet. Bele is halt… hagyjuk.
Ismét végighúzom a számat a lány nyakán. Élvezem a selymességét, és a márványszínű bőrből áradó, kellemes, édes illatot. A gránátalmára emlékeztet… érzem, ahogy lassan, alattomban bennem is vibrálni kezd az izgatottság. Eh, tényleg miért bonyolítom már megint?! Most igazán nincs helye a túl mély gondolatoknak. Ez a lány szexet akar… és én is.
Rohadt régen voltam már nővel… ez a munka nem kedvez a tartós kapcsolatoknak. Az alkalmi kapcsolatok meg azért alkalmiak, hogy minél gyorsabban el lehessen őket felejteni. Bár… ha igazán őszinte akarok lenni, akkor a legtöbbször túl fáradt, túl frusztrált, vagy egyszerűen csak túl türelmetlen voltam ahhoz, hogy ezzel törődjek. Hogy kapcsolatokat építsek. A legtöbbször azt gondoltam, éppen elég pénzem van ahhoz, hogy ne kelljen ezzel a kérdéssel túl sokat foglalkozni, mégis megkapjam, amit akarok. A hivatásosokkal nincs sok macera. Nem kell nekik virágot vinni, hogy megdughasd őket.
Felemelem a fejem, ránézek a lányra. Lecsukta a szemét… élvezi a közelségemet. És végülis… a reakciói nem is olyan hevesek, mint ahogy számítottam rá. Majdnem, mint egy japán lány… csak éppen nem kezdett el tiltakozni, még tessék-lássék sem, mikor hozzértem. Nézem az arcát, és a szája köti le minden figyelmemet. Szép vonalú, telt. Most kissé elnyílt, ahogy náthásan szuszogva veszi a levegőt. Csábító… odahajolok hozzá. A fenébe is, a szex, egy férfi számára elemi szükséglet, és akkora marha nem lehetek, hogy ne használjam ki ezt a lehetőséget?! Ez a lány… alig várja, hogy megtegyem vele, akkor meg… miért ne? ---


A tested az, melyet kívánok… Anna pov

Nem ér váratlanul a csók. Talán… amikor úgy elhallgattunk, valahonnan éreztem, hogy csak az következhet. Lehunyt szemeimet nem nyitom fel, ahogy megérzem Kyo ajkait az enyémekre simulni. Gondolkodás nélkül viszonzom, s ahogy visszacsókolok, a kezeim lassanként a nyakára fonódnak, s még közelebb simulok hozzá. Kyo szája… olyan puha és forró… istenien csókol, szinte ízlelgeti az ajkaimat finoman, puhán… hogy aztán egyszercsak eluralkodjon rajta a szenvedély, ahogy lassan szétnyíló fogaim közé engedem kiváncsiskodó nyelvét, és a sajátomat hozzá-hozzádörzsölöm. Érzéki, és heves csókcsatába bonyolódunk ezáltal, mely bennem igen féktelen viharokat kelt, de talán őt sem hagyja hidegen, sőt. Érzem, ahogy a pólóm alá csúsztatja a kezét, s magamban elmosolyodom, ahogy konstatálja, hogy még egy akadályba ütközött, a babydollom még útjában áll…
Eszembe jut Ada barátnőm dünnyögős megjegyzése: "na, Kijónak is nehéz dolga lesz veled…"
Ugyan már. Nem is olyan nehéz. Meg hát van olyan pasi, hogy ez ne szegje kedvét… és meg is oldja nagyon hamar… borzongok, ahogy megérzem cirógató ujjait a hátamon… aztán elöl is. A melleim vonalán… halk nyögést fojtok a csókba, ahogy dörzsölgetni kezdi a mellbimbómat. Viszonzásul lecsúsztatom válláról a melegítőfelsőt, karmolászom, cirógatom a hátát-mellkasát… egyre lejjebb motoszkálva. Most nem fogja le a kezem akkor sem, mikor túlmegyek a kritikus (csípő alatti) ponton. Hagyja, hogy megérintsem… hogy megfogjam. Még nem ébredt fel teljesen… becsúsztatom a kezem a nadrág anyaga alá. Ébresztgessük egy kicsit ezt a szunnyadó tigrist… ahogy köré fonom ujjaimat féléber férfiasságának, Kyo megmoccan.
Odahagyja ajkaimat, s újfent a nyakamat kezdi kóstolgatni. Felcsúsztatja rajtam a pólót, a babydollal együtt. Lejjebb hajtja kissé a fejét, és szabaddá tett melleimet csókolgatja… nyalogatja.. nemcsak a bimbókat… hanem mindenhol… Mikor a két gömbölyded közötti völgyecskén húzza végig a nyelvét, felsóhajtok. Az izgatottság tetőfokára hág bensőmben. Markolászni kezdem én is, a kezemben tartott gyönyörjogart. Ide-oda húzogatom rajta a kezem, s örömmel fedezem fel, ahogy lassanként kitölti a markomat, ahogy egyre nagyobb és merevebb lesz…
Kyo eközben vehemensen szopogatja az egyik mellbimbómat, míg a másikat az ujjával pöckölgeti. Néhány perc múlva… mindketten zihálunk. És mintha megbeszéltük volna… egyszerre engedjük el egymást, és lépünk hátrább. Fogom a laptopot és az éjjeliszekrényre pakolom, a kis piros széket ketten tesszük a helyére. Szabaddá vált az út az ágyamhoz. És egyszercsak arra ocsúdok… hogy ott fekszem, hanyatt, és vágytól izzó szemekkel meredek a fölém hajoló Kyo tekintetébe. Az ő szeméből nemigen tudok kiolvasni semmit. Még vágyat sem. Holott… hozzám dörzsölődő teste, fényesen árulkodik izgatottságáról. Ahh, annyira… jól néz ki! Macskaszemeim immár úgy látnak ebben a ránk boruló kulimászban (már a Hold sem világít), mintha alkonyati félhomály lenne, pontosan látom Kyo vonásait, sötétlő, szép szemét, lányosan buja száját… ah, az az izgatóan szép, izmos felsőteste…! A rajta díszlő tetoválások még inkább izgalomba hoznak. Hagyom, hogy megszabadítson a ruháimtól, hogy egyre erősebben szopogassa a mellbimbóimat. Csókjaival egyre lejjebb halad rajtam, valahol a hasamnál áll meg. Visszahajol hozzám. Ismét megkóstolja a nyakamat. Újra végigcsókolja a testem, innen kezdve. Szemeim önkéntelenül csukódnak le, s amikor újra felnézek, még épp elkapom azt a mozdulatot, ahogy megnyalja a középső ujját… beleborzongok. Ah, de érzéki… combjaim közé csúsztatva a kezét, lágyan dörzsölni kezdi szemérmemet. Aztán egyre erőteljesebben. Eláraszt a kéj, egyre gyorsabban veszem a levegőt, ahogy a csiklóm izgatásának szenteli minden figyelmét; akkor meg össze is rándulok, ahogy az az ujja eltűnik gyönyörbarlangom mélyén. Ahh… de jó…
Megint csókolózunk, szenvedélyesebben, mint eddig, lábaimat teljesen széttárom, a gyönyör fel-alá cikáz bennem Kyo merész simogatása nyomán. Ahh, nem bírom… viszonozni akarom… én is…
Mintha kitalálta volna a gondolatomat; abbahagyja. Ruhasurrogás.
Oldalra fordulok, ahogy mellém fekszik, s leplezetlen csodálattal bámulom meg meztelen testét. Ah, gyönyörű…
Most én csókolom meg őt. Végigsiklatom ujjaimat a bőrén, kirajzolva egy-két mintát a karján. Lágyan csókolom végig a szikár, de izmos testet, elcicázok az izgatottan össze-összehúzódó mellbimbókkal… szeretem nyalogatni.. pláne, ha érzem, hogy mennyire élvezi ezt a delikvens…
Lassanként elérek az ágyékához, s ahogy kézbe veszem az immár teljesen felkészült szerszámot, azonmód el is tüntetem a számban.
Élvezkedve nyalogatom, szopogatom, vetek be minden általam ismert trükköt. Megelégedve hallgatom a halk, kéjes nyögéseket, élvezem a hajamba tévedő ujjait. Szeretném… a végsőkig vinni… de nem hagyja. Lefogja a kezem, magára húz, átfordít. Rajta a sor… halk sikollyal nyugtázom, ahogy most az ujjai helyett, a nyelvével incselkedik szemérmem ajkaival, kezem a hajába markol, ahogy ostromolni kezdi legérzékenyebb pontomat…
Aztán ismét megérzem magamban az ujjait, igen, ezúttal kettőt is, ahogy egészen mélyre nyomja, s ahogy mozgatni kezdi… egyidejűleg a csiklómat szopogatva… újra és újra leteper a kéj. Lihegek. Ide-oda vetem a fejem, ujjaim még borzosabbra túrják a haját, mint eredetileg volt… az elélvezés határán állok.
Jaj, Kyo… kérlek… csak még egy… kicsit…
Elernyedek. Olyan gyorsan jutottam a csúcsra, hogy észre se vettem szinte. Halk nesz kél ekkor. Kinyitom a szemem, s belemélyedek Kyo tekintetébe, ahogy mellettem térdel. Eszembe jut valami; oldalra fordulva, kotorászni kezdek az éjjeliszekrény fiókjában, majd Kyo kezébe csúsztatom a bontatlan csomag óvszert. Pirulva nézem, ahogy felhúzza… Arra gondolva, hogy ez a momentum, eddig kimaradt a szexuális életemből. Talán túl szégyenlős voltam. Remegő testtel nyílok meg előtte, ahogy fölém térdelve… belémhatol. Összeharapom a szám. Nem, egyáltalán nem fáj, de… istenem, valóságban miért nem élhetek át olyan gyönyört ilyenkor, mint amilyenről írni, meg képzelegni szoktam?!
Jó érzés, hogy bennem van, de… ennyi. Az eufórikus öröm még várat magára, vele is. Ez van ---

Show.Mad.Lie.Sexual… - Kyo pov

Oh, az ördögbe, ilyet már nagyon régen éreztem…
Az első csók után, gyakorlatilag a testemben fellobbanó szenvedély vezérli minden tettemet. Szinte semmin sem gondolkodom, ösztönből cselekszem, és ez most… nagyon jó így. Nagyon jó érzés, ahogy az érzékek és érzékelés veszik át testem és lelkem felett az uralmat, a jéghideg értelem helyett. A lány szája és teste olyan forró… minden mozdulatomra reagál, minden érintésemet viszonozza, annyira… szégyenlősen gátlástalan… ezáltal engem még inkább izgalomba hoz. Halk lihegése és sóhajai még inkább olaj a lobogó tűzre… ah, az ujjai érintése olyan… kellemesen borzongató, a lágy simogatásától szinte eszemet vesztem.
Nem is igazán emlékszem, hogy kerülünk végül az ágyára, sem arra, hogy mi történt előtte, nincsenek részletgazdag emlékeim… a lány testére sem emlékszem. Csak arra, hogy benne vagyok. A gerincembe hasító kéjre, ahogy megmozdulok a testében. A fokozódó gyönyörre, ahogy a csípőm előre és hátra lendül… nem fekszem rá teljesen. Nem akarok. Kezeimre támaszkodva hajolok fölé, az arcát fürkészem, csukott szemei mögül próbálom kilesni az ő érzéseit. Vajon neki is olyan jó, mint nekem? Most szinte hiányzanak azok a kéjes, olykor túlzásba vitt sikolyok és nyögések, amilyeneket az otthoni lányok produkálnak. Zavaró ez a némaság… csak a lélegzete gyorsul fel időnként, s érzem, ahogy néha-néha nekem feszíti magát. Szeretném tudni, hogy mit él át… szeretném tudni, hogy mit érez. Néhány másodperc, és elveszítem a kontrollt, nekem túlságosan is jó most, alig tudom visszafogni magam. Régen volt részem ilyesmiben…
Kinyitja a szemét, rám néz… nem tudok olvasni ebben a kék ragyogásban. Szinte vakító, mint az ég nyáron. Gondolkodás nélkül mondom ki, ami az eszembe jut:
- Nem élvezed?
Pillog. Aztán lihegősen, csodálkozva mondja:
- De… élvezem…
Megcsóválom a fejem. Közelebb hajolok hozzá:
- Ne hazudj… nem érzem, hogy élveznéd. Nem vagyok biztos benne, hogy jó neked.
Elpirul. Sóhajt, és elfordítja a fejét. Most… csalódottságot érzek? Miért lett ilyen fontos, hogy ő is élvezze? Miért nem hagyom a fenébe, csinálom addig, míg el nem megyek, nem törődve azzal, hogy ő eljut-e a csúcsra vagy nem?!
Fújok egyet, és figyelmeztetem magam, hogy számomra a szex mindig is a kölcsönösségről szólt, és emlékezhetnék arra, hogy amikor látható jelei voltak annak, hogy a csaj nem túl jól érzi magát velem, nekem is problémáim támadtak a folytatással…
Erőnek erejével parancsolok magamra, hogy vegyek vissza a lendületből. Visszafordítom a vörös hajú lány fejét, és kényszerítem, hogy a szemembe nézzen.
- Mondd el nekem, mit tegyek, hogy te is élvezd…
Mintha valaki diktálná nekem ezeket az angol szavakat. Nem is gondoltam volna, hogy képes leszek megfogalmazni, amire kíváncsi vagyok.
Halvány mosoly. De hajlandó válaszolni:
- Először… egészen lassan… és gyere egészen mélyre… aztán… már lehet olyan gyorsan, ahogy csak tudod…
Követem az instrukciókat, de ahhoz, hogy a kellő mélységig beléhatolhassak, némileg változtatni kell a pozitúrán. Feltérdelek, s közelebb húzom magamhoz a lány testét. Kínszenvedés, hogy lassítanom kell, de néhány lökés után… valamiféle középtempóba megy át az egész, s elégedetten látom, ahogy lehunyja a szemét, és halkan, aztán egyre hangosabban… sóhajtozni kezd…
- Ahh… Kyooh… sugoih… motto…
Ha képes lennék rá, most vigyorognék. Lám csak, a lányok is néznek időnként pornófilmeket ---

Másféle érzékelés - Anna pov

Fogalmam sincs, hogy Kyo miért kérdezte meg, hogy élvezem-e. Hogy miért volt neki olyan fontos, hogy én egyáltalán élvezzem. Nem mindegy neki? Megdug, elmegy, kész. De nem. Úgy látszik, neki egyáltalán nem mindegy, hogy a partner mit érez, mert ahogy elmagyarázom, hogy igazából hogy is szeretem, azonnal pózt és tempót vált.
Jézus… nem… gondoltam volna… de azonnal, szinte az első lökés után, meglep a kéj. Igen… ez az… ezt szoktam érezni, mikor magamnak csinálom… ah, de jó…
A gyors résznél viszont Kyo már nem tud megvárni. Néhány percen belül eljut a csúcsra, pont akkor, mikor én épp csak a határra értem. Sebaj. Így is isteni volt… pláne most, ahogy teljesen rám borulva, kapkodja a levegőt. Karmolászom a hátát, csak egészen finoman, és túlontúl is jólesik, ahogy itt fekszik rajtam.
Aztán felemeli a fejét… s egy gyors csók után, kicsúszva testemből, lemászik rólam, hogy megszabadulhasson a használt óvszertől. Az éjjeliszekrényen kelleti magát egy tekercs papírtörlő, használatba is veszi. Hunyt szemmel visszafekszem, nem követem tovább, hogy mit tesz-vesz.
Csak arra ocsúdok, ahogy fölém hajol. Simogatni kezdi a testemet… csókolgatni… lágyan… finoman… aztán erőteljesebben. Felsóhajtok, ahogy a combjaim közé csusszan a keze, és cirógatni kezd ott is. Lassanként kinyíló szemem az ő, még mindig megfejthetetlen pillantásába mélyed.
- I wanna give you… high… - suttogja egyszercsak.
Nagyot nyelek. Te jó ég… elöl hagytam volna? Hogy kerülnek Kyo kezébe a játszószereim? A vibrátor… és a kedvencem, a kis, tojásforma csiklóbizgató. Ha ezzel játszadozom.. néhány percen belül a csúcson tudok lenni.
Kyónak is ez a játékszer szimpatikus, mert ezt veszi kézbe, hogy néhányszor végighúzza rajtam. Élvezem a kellemes bizsergést. Főleg a mellbimbóim környékén, már-már kéj borít el, ahogy nekiszorítja a szerkezetet, egyre erősebb fokozatra kapcsolva. Lassan lihegni kezdek, mert közben meg… ujjai lágyan csúsznak egyre beljebb a combjaim belső felén… ahh….
Aztán elhelyezkedik a két lábam között, a szerkentyű a combjaimat masszírozza, majd egészen lecsúsztatja gyönyörbarlangom bejáratáig, sőt egyenesen be is tolja… félig, még erősebb rezgésszámot idézve elő rajta, aztán… összerándulok, ahogy megérzem puha és forró nyelvét nőiségem szirmocskáin legelészni… majd ostrom alá veszi a bibét is. Egyre hangosabb vagyok, sikolyaim és lihegésem talán a szomszédban is hallják, belemarkolok Kyo hajába…
- Ahh… sugoi… - lihegem – Kyo… motto…kudasai… ahh… onegaih…shimasuuuh…
Tudatában sem vagyok annak, hogy japánul szólaltam meg, azokat a kifejezéseket használva, melyeket olyan sokszor hallottam már hentai-okban, hasonló helyzetekben. Kyo egy percre sem hagyja abba a csiklóm nyalogatását, csak akkor, mikor a testem meg-megrezzenve követeli a teljes bódultságot. Az elmés szerkentyű most eme érzékeny testtájamat veszi célba, s ahogy Kyo ide-oda húzogatja a kis "tojást" csiklóm és a vágat között, a legmagasabb rezgésszámon, úgy érzem… rögvest elájulok. Az orgazmus hirtelen jön, váratlanul.. és kitart… néhány másodpercig biztosan, mert nem várt módon Kyo egyszercsak leteszi a bizgentyűt, és tövig belém nyomja két ujját is… nyelve megint érzékeny pontocskámat szántja… testemet ismét megrázza a kéjvihar. Erőm sincs már sikoltani.
- Ik'ku… - adom tudtára halk sóhajjal kitartó szeretőmnek, hogy elértem a Gyönyörök Kertjébe. Kétszer is ---

Wanna be… close to you - Kyo pov

Megőrjít ez a lány…
Miért érzek ilyen erős késztetést arra, hogy addig nyalogassam a csiklóját, míg sikoltozni nem kezd a gyönyörtől?! Miért gondolom, hogy édes az íze, és nem tudok betelni vele, mint valami különösen ízletes finomsággal? Miért érzek kéjes elégedettséget, mikor beléhatolván, érzem, ahogy összerándul, és gyönyörteli hangon kiáltja a nevemet? Ahogy lihegve, zihálva, remegő testtel belém kapaszkodik, ahogy kéken csillogó szemeiben megvillan a gyönyör, ahogy vonaglik a testem alatt… felizgat. És a csúcsra juttat, újra és újra. Újra és újra érezni akarom ezt. Akarom őt. Még. Egész éjjel. Addig, amíg bírom, és ameddig ő is bírja.
A harmadik menet igen intenzív élvezéssel zárul. Zihálva kapkodom a levegőt. Úgy érzem nincs belőle elég, az előbbi élmény… minden képzeletemet felülmúlta. Ilyen remek érzés, mikor valakivel egyszerre érsz a csúcsra? Túlságosan régen csináltam már… elfelejtettem. De az igazat megvallva… nem is támaszkodhatok az eddigi emlékeimre, ez most annyira más, mint az eddigiek. Nemcsak azért, mert teljesen mások a reakciók. Hanem azért is, mert tudom, hogy ennek a lánynak egy vasat sem fizettem azért, hogy játssza el, hogy odáig van tőlem.
Hirtelen rádöbbenek, hogy, de ez a lány… nem is játszik. Őszinte. Őszinte minden mozdulata, minden pillantása, a ragyogás a szemében… ahogy mondja:
- Oké… most én viszlek el téged, jó?
Persze, hogy jó. Nagyon ügyesen csinálja… ah, ez a puha és forró száj… az az ingerlően, finoman simogató nyelv. Csodákra képes ez a lány, a szájával… például arra, hogy néhány percen belül a csúcsra jussak. És nem kapja félre a fejét, olyan természetesen nyeli le a spermát, mintha csak teát inna.
Eszembe jut, hogy a kurváknak mindig külön kell fizetnem azért, hogy leszopjanak, vagy hogy kinyalhassam őket. Ez a lány pedig… mindezt… mindenféle ellenszolgáltatás nélkül csinálja-hagyja.
Mondjuk… el lehet gondolkodni azon is, hogy amit cserébe kérne érte… azt jóval nehezebb megszerezni, mint néhány köteg bankjegyet.
"már megint csak kombinálsz, Kyo-kun – hallom a fejemben hirtelen Daisuke gunyoros hangját – túl sokat képzelsz bele egy alkalmi dugásba."
Eto… lehet ---

Kimi ni soba de - Anna pov

Jézusom, nem bírom… annyira jó… Kyo valahogy ráérzett, hogy mit élvezek igazán, és most már… szinte abban a percben gyönyört érzek, ahogy először megmozdul bennem. Annyira… másképp csinálja, mint az eddigiek. A pozitúrák is mások, tetszik, hogy nem fekszik teljesen rám, hogy nem akar megfojtani a testével. Szeretem azt is, amikor abban a térdelős pózban csináljuk, amit olyan sokszor láttam japán pornófilmeken. Szeretem, hogy nézhetem közben, hogy láthatom a reakcióit… a szemében a gyönyört… jó, hogy egyforma magasak vagyunk (kvázi), hiszen így végig egymás szemébe tudunk nézni.
Valahogy dupla gyönyört okoz, ha láthatom, hogy neki mennyire jó…
Nem számolom, hányszor bújtunk össze. Egy darabig még igen, de aztán már… totálban elvesztem a fonalat, az orgazmusok szinte egybeérnek, ahogy véget ér az egyik, kezdődik az újabb…
Kyo kimeríthetetlennek tűnik, szinte csak néhány perc szünetet tartunk két menet között.
"Minden bizonnyal… sok volt mostanában a kihagyása… - gondolom, kissé gonoszdi mosollyal.
Aztán… egyszercsak kidőlünk. Ő is, én is. Hanyatt fekszik, elgondolkozva fürkészi a mennyezetet, én pedig mellébújva, a mellkasára fektetett fejjel bambulom a sötétet magam előtt.
- What's your name? – hallom váratlanul a hangját a fejem fölött.
Felnézek, szívdobogva. Megkérdezte… a nevemet…
- Anna – mondom, az igazságnak megfelelően. Egy kicsit most vicces lenne, valami japán nicknévvel előállni. Nem illene a helyzethez. Mint ahogy az sem, hogy hozzátegyem az "örülök, hogy megismerhetlek!" frázist, pedig ezt már olyan szépen megtanultam mondani…
Kyo biccent, tudomásul vette, hogy így hívnak, tovább hallgatunk… Eszembe ötlik valami. Hasra fordulok, s úgy fordítom a laptopot, hogy Kyo is láthassa. Bekapcsolom, s amíg várom, hogy bebootoljon, felkínálom Kyo-nak a füles egyik gombját. Bedugjuk a fülünket, s mintegy varázsütésre, megjelenik a Google. De nekem most nem ez kell… hanem a YouTube. Aztán… direkte nem japán zenével indítok a kedvenceim közül, dehogy… első fecske a Nightwish. Phantom of the Opera. Hallgatjuk néhány másodpercig, utána Kyo közli, hogy:
- I know this band…
Mosolygok.
- They are one of my favorits – bólogatok.
Nem hallgatjuk végig a dalt, új zenét keresgélek… Kyónak határozottan bejön a Dimmu Borgir. Bár az is igaz, hogy a Puritania mindenkinek tetszik, aki kicsit is fogékony az efféle "Kamcsatkáig tekerős, erős lábdobos, mélyre hangolt gitárral és hörgős énekkel" operáló zenére. Kyo is közéjük tartozik, úgy látom. Bár a Diru zenei munkássága némileg eltér ettől, egyezőségek azért vannak. A szemeiből próbálom kiolvasni a gondolatait, és olyasmiket látok benne, mint: "hm, nem is rossz az összhang… ez jó megoldás… azt a bőgőt én egy kicsit mélyebbre venném… aha, Kao-san megtanulhatná ezt a technikát…"
A Cradle of Filth enyhén meglepi. Zeneileg mondjuk nem, de Dani visítása… kissé sokkoló hatással van rá. Homlokára szalad a szemöldöke, és szinte látom a gondolatait kiülni az arcára: "ezt a hangot képtelenség sokáig kitartani…"
- Kevés koncertjük van egy évben – jegyzem meg magyarázatként, hogy Dani miért is nem kapott még hangszálgyulladást, mint Kyo.
Aztán arra gondolok, hogy ez mennyire kardinális különbség az európai és japán bandák között. Itt van két, megközelítőleg azonos korú énekes, mégis az egyik már több százezer koncertet tudhat maga mögött, míg a másik csak több ezret, holott azonos időben kezdték…
A következő nagy kedvencem, a Sisters of Mercy. Ráadásul nem is egy közönségkedvencet mutatok, nem a Marion-t vagy a Temple of Love-ot, hanem a Black planet-et, amit csak elkötelezett dark rajongók ismernek. A lassított, mély hangú, vontatott dallamvezetésű zene nem nyeri meg Kyo tetszését.
- Lassú – jegyzi meg, és a kezére hajtott fejjel mutatja, hogy el tudna rajta aludni.
Mosolygok és megjegyzem, hogy a doom metal még ennél is lassabb. Kyo ismerős doom témában, úgy látszik, mert haladéktalanul közli, hogy:
- Kao-san likes doom metal, I don't.
Megnyugtatom, hogy a doom nekem sem a szívem csücsökje. Lapozzunk. Az utoljára hagyott, nagy öreg, Aerosmith, vidám hard rockja a régi visualos időkre emlékezteti Kyót, vigyorogva megjegyzi, hogy ők is ilyesmi zenét játszottak kezdetben.
- Na igen – mosolyodom el – de abban is benne volt az a különleges, japán íz, ami most is megtalálható a zenétekben.
Rám néz, enyhe csúfondáros mosollyal, s valami olyasmi van a szemében, hogy:
- Na de hát japánok vagyunk, ne?
Aztán a laptopra mutat, és kérdőn néz rám.
- Dozo – hengeredek arrébb, hogy ő is elérje a billentyűzetet. Most Kyo kezd barangolni a "csőben", hogy mutasson néhány olyan zenét, ami neki bejövős.
A honfitársak közül válogat… az első annyira komplex, alternatív és kísérletezős, hogy először azt sem tudom, eldönteni, hogy tetszik-e, vagy sem.
Van benne, a tök egyszerű, kettő-négytől kezdve, a full technikás lábdobos megoldásokig minden, a gitárok és más hangszerek sokszínűségéről nem is szólva. Fura, mert rap-es az alap, és a srác is szaval benne inkább, mint énekel. Valamilyen szinten a Maximum the Hormon jut eszembe róla, de persze… nem az. Utána hallgatunk komolyzenét (Bramsh), klasszikus samiszenes japán népzenét, és még valami hasonlót, mint a Dimmu Borgir, csak ezek sem norvégok, vagy svédek, hanem japánok. Utoljára a Nightwish egyik régi számával lep meg. Oceanborn. Elmosolyodom. Jó dolog, hogy van legalább egy banda, ami mind a kettőnknek tetszik. Bár… az igazat megvallva… elég hasonló a zenei ízlésünk.
Ismét én ragadom magamhoz a billentyűzetet, és ha már Kyo megkínált a japán zenei élet sokszínűségével, én is mutatok neki néhány magyar bandát, melyeket kedvelek. A Tankcsapda egyszerű zenei világa nem nagyon fogja meg, és amikor közlöm, hogy itt inkább a szöveg a lényeg, szinte látom rajta, hogy mit mondana, ha meg tudná fogalmazni angolul: "hogy egyformán fontos mind a kettő".
A Kispál sa Borz kísérletezős fotelzenéje már jobban felkelti az érdeklődését, de igazából (ezen nagyon csodálkozom), a Pál Utcai Fiúk, értelmiségi rétegmuzsikája az, amelyre azt mondanám, hogy tetszik neki.
Oh, ha ez bejövős, akkor… belelendülök, és előszedek mindenféle régi kedvencet; Kampec Dolores, Gymes, Muzsikás… Kyo mindegyiket becsülettel végig is hallgatja, s amikor közlöm vele, hogy: "this is hungarian folk music" bólint, és megjegyzi, hogy: "very similar than ours", vagyishogy nagyon hasonló a japán népzenéhez. Elhallgat Szalóki Ági, nekem meg újabb ötletem támad. Rákattolok a "google translate"-re, beállítom, hogy magyarról-japánra fordítson, és bekopogom az első, eszembe ötlő kérdést:
"Tavaly nyáron koncerteztetek itt, nálunk. Mik voltak a benyomásaid a városról, vagy a koncertről?"
Nagyon remélem, hogy Google, rendben lefordítja nekem, ezt a szép, totál interjúsan hangzó mondatot. Kíváncsian lesem Kyo arcát, ahogy böngészi a kirajzolódó jeleket. Aztán áthajolva rajtam, írni kezd…. Megfordítva a fordítás irányát. Nah ha én interjúsan kezdtem neki, most meg is kapom az interjús választ:
"Nem emlékszem rá."
Megcsóválom a fejem.
"Az egész közép-kelet európai koncertsorozatból nem maradt meg semmi emléked? Miért?"
Bár ez is elhangzott már egy őt faggató interjúban, a válasz most mégsem a szokásos frázis:
"Emlékek… fájdalmasak. Nem őrzöm meg őket. Soha."
Elgondolkodom. És nem tágítok:
"Ha emléked nem is maradt… de ha most visszagondolsz… mi jut eszedbe róla?"
Eltűnődik.
"Fények – írja – mindenhol sok fény. Kivilágított városok, az éjszaka egybefolyik a nappallal… mint Tokyo-ban. A közönség lelkes kiáltozása. Régi házak kísérteties hangulata."
Elmosolyodom, és arra gondolok, hogy Erdélyben nem is jártak…
"A lelkesedésünket emelted ki – írom rögtön – ezek szerint, nehezen tudod megemészteni az európai rajongók fegyelmezetlenségét?"
Megint egy interjú frázissal válaszol:
"Mindenfajta támogatásnak tudok örülni."
Rá is pirítok:
"Ez elég közhelyesen hangzott"
Ő viszont ragaszkodik a véleményéhez:
"Attól még igaz."
Elgondolkodva bámulom a laptopot, aztán őt. De mielőtt még újabb kérdést pötyöghetnék, áthajolva rajtam, most ő kezd el írni valamit…. Meglepetten olvasom:
"Szerinted, ez egy álom?"
Megvonom a vállam. Igen, már én is szembekerültem ezzel a kérdéssel az éjszaka folyamán, és arra jutottam, ha álom… akkor nagyon is valóságos. Mindenesetre… a misztikus vonzata… nagyon is figyelemre méltó. Mindentudó mosollyal írom hát:
"Nem tudom… de elég valóságosnak tűnik."
"Szerintem is." – biccent rá.
Kicsit elhallgatunk, majd ő töri meg a csöndet ismét:
"De tudod… ha ez mégis álom… nem biztos, hogy fel akarok belőle ébredni."
Meglepetten pislogok. Az igazság az, hogy én is erre gondoltam, és elég ijesztőnek tűnik, hogy így turkálni tud a fejemben. Meg… én nem is akartam ezt így kimondani, de ő…. úgy látszik, bátrabb, mint én. És ekkor merész kérdés fogalmazódik meg bennem, amit legott képernyőre is vetek:
"Miért feküdtél le velem?"
Kérdésre, kérdéssel válaszol:
"Ezt akartad, nem?"
"Oké, én akartam, mert kedvellek, ez rendben van – bólintok – de nem hiszem, hogy azért szeretkeztél velem, mert én akartam. Részedről, mi volt az indok?"
Hunyorogva néz rám… aztán elég furcsa dolgot ír:
"Nos… szerintem elég indok az, hogy férfi vagyok… te pedig, nő."
Oh, a fenébe… Ez így tényleg, rohadt egyszerű, de ha… ha ez egy álom, akkor most nem valami túlfűtött vallomásnak kéne következnie?! Pláne, ha ez, az én álmom… vagy… együtt álmodjuk, mind a ketten? Ezek szerint, Kyo még álmában sem hazudtolja meg önmagát… Nem fog szerelmet vallani egy lánynak, akivel lefeküdt, mert épp kanos kedvében volt, csak azért, mert a lány azt várná…
De akkor is… Mi lehet a valós oka annak, hogy még mindig itt van? Miért nem vette a kalapját, az első három menet után, és lépett le a fenébe?
Miért nem fogom én ezt megtudni tőle soha?! Ilyenek a született magányosok? Amikor lehetőség lenne rá, még akkor sem használják ki… nincs menekvés… egyedül maradunk…
Az eddig kapcsolataim jutnak eszembe, amikor számtalanszor a fejemhez vágták kitűnő modorú exeim, hogy "magamnak való" vagyok, "túlsággal befordulok" "nem foglalkozom velük eléggé"…
És eszembe ötlik az is, hogy Kyo, huszonhét évesen, még egy kedves, aranyos, gondoskodó lányról álmodozott, aki megközelítőleg olyan őrült, mint ő. Vajon mostanra már… feladta ezt az ábrándot? Bár… fogalmam sincs, hogy én, egyáltalán megfelelnék-e, ennek az álomképnek….
Arra ocsúdok, hogy csukódik a laptop. Aztán egyszercsak a hátamon fekve találom magam. Kyo tekintete… valahogy megváltozott, ahogy most rám néz, teljesen mást látok benne, mint néhány órával ezelőtt, de… még mindig képtelen vagyok megfejteni a pillantását. Pedig, ha megfejteném… lehet, hogy választ találnék minden engem gyötrő kérdésre.
Csak azt érzem, hogy a hangulat valahogy megváltozott köztünk. Mikor először feküdtünk ebbe az ágyba, még csak két idegen voltunk, akik kívánják egymást, mostanra pedig… valahogy… szeretőkké váltunk. És nem tudom, hogyan.
Hosszan néz, mielőtt megcsókolna, én pedig… annyira imádok elmerülni ebben a tekintetben, valahogy… felszítja a szenvedélyemet. A csók egyre hevesebb lesz, követelőzőbb, forróbb, s egyszercsak azt veszem észre, hogy…. Már bennem is van, mindenféle különösebb előjáték nélkül. Felnyögök, mert olyan kéj lep meg hirtelen, minden egyes mozdulatára, hogy elmondani nem tudom. Félelmetesen… jó ---

Give me… yume yo - Kyo pov

Ez most valahogy más, mint az eddigiek, pedig még mindig vele csinálom, de mégis. Talán a hangulatnak köszönhető, ami lassan, de biztosan megváltozott. A kérdésével jól meglepett az előbb. Nem gondoltam volna, hogy ő olyanokon töri a fejét; én miért feküdtem le vele. Neki nem elég, hogy megkívántam, azt is tudni akarja, hogy miért. Furcsa lány… Most már sajnálom egy kicsit, hogy nem az igazat válaszoltam neki. Mégpedig azt, hogy nem igazán tudom. Lehet, azzal elégedettebb lett volna, mint azzal a hülye közhellyel, az ellenkező neműek közt fennálló kölcsönhatásról. Most már mindegy.
Bámulom a mennyezetet, és kifejezetten élvezem, ahogy itt szuszog, a mellkasomon, miközben ujjával újra meg újra körberajzolja azt a koponyát, a vállam alatt. Mintha örökre az eszébe akarná vésni.
A fene egye meg, hogy nem beszélünk egy nyelvet!
Mert ha nagyon összeszedném magam… talán el tudnám mondani neki, amire olyan nagyon kíváncsi. Hozzátenném azt is, hogy amikor azt mondtam; ha ez álom, akkor nem akarok belőle felébredni; az igaz. Teljesen. Egyre inkább gyökeret ver bennem az érzés, hogy szívesen maradnék. Itt, nála. Mert itt… valahogy jó. Még a szokásos borúlátásom is beleolvadt a sötétségbe.
Nem tudnám egzaktul megfogalmazni, hogy miért érzem jól magam vele. Talán azért… mert itt nyugalom vesz körül. Békesség. És hiába tudom, hogy ez a lány csak a színpadi énemet ismeri… mégsincs olyan érzésem, hogy meg kéne felelnem annak a képnek. Talán azt is el tudná fogadni, ha teljesen másmilyen lennék, mint amilyennek ő gondol. A szemében ezt látom… elfogadást.
Az jut az eszembe… hogy annak ellenére, hogy soha, senkinek nem akartam megfelelni egész eddigi életemben… a párkapcsolataimban sokszor előfordult, hogy viselkedni voltam kénytelen, ahelyett, hogy csak úgy… léteztem volna. Ez pedig… hosszútávon egyáltalán nem működött.
Lehet, hogy tényleg átkozott vagyok, aki örök magányosságra van ítélve. Amilyen vagyok, olyannak nem kellek… eljátszani pedig nem tudok egy másféle ént. Az… már majdnem olyan, mintha egész életemben csak hazudnék.
Váratlanul jut eszembe, ha valahogy magammal vihetném most Anna-chant… vajon vele is előbb-utóbb vége lenne, emiatt?
De rögtön el is hessegetem ezt a gondolatot, az abszurdsága miatt. Nem vihetem magammal, kár is ezen törni a fejem. Úgyis csak egy álom, ne?
Mindjárt felébredek arra, hogy Kao-san veri az ajtómat ---

Érzéki nyugalom - Anna pov

Tetszik ez a nyugalom, ami most körbevesz bennünket. Olyan meghitt, ahogy így fekszünk egymáson, illetve, én, rajta, birizgálom a tetoválásait (amelyiket elérem), és azon töprengek, hogy miért nem maradhat így… legalább örökre.
Váratlanul moccan meg. A hátamra fektet, és fölém hajol… a tekintetéből… valami olyasmit olvasok ki (végre!) hogy olyan nagyon mondana nekem valamit, ha érteném….
És mielőtt még meggondolhatnám, kimondom:
- Tell me.
Meglepetten pislog. Sóhajtok.
- I guess… you want tell me something.
Ő is felsóhajt, lassan pergeti ujjai közt félhosszú tincseimet, s csak annyit mond:
- I can't tell you it… in engrish.
Lassú mosolyra húzom a szám.
- All right. So, tell me in japanese.
Elmosolyodik és megrázza a fejét. Óóóó… ezek szerint, azt akarná, hogy értsem, amit mond?
Tényleg kár, hogy nem beszélünk egy nyelvet…
Kinyújtom a kezem, és megsimogatom az arcát. Aztán ott hagyom, rajta. Megfogja a csuklóm, elhúzza magától a kezem, s ajkához emelve, belecsókol a tenyerembe. Megborzongok. Ah, milyen érzéki érintés! A tekintete meg… Jaj istenem.
Újra felbukkan bennem a kérdés: mikor váltunk szeretőkké?!
A csók, mely az előbbi kis kedveskedést követi, nem kevésbé szenvedélyes, mint ahogy eddig, s hamarosan a folytatás sem várat magára, mégis… valahogy teljesen másképp csinálja, mint ahogy eddig. Minden csókja, minden érintése… teljesen más. Sokkal több benne az érzelem, az érzékiség. Eddig olyan "középtempósnak" könyvelhettem el Kyo stílusát, ami félúton van a "nagyon durva és gyors", valamint a "nagyon gyengéd és lassú" szex között, most viszont… megmutatja nekem, hogy még ennek a középutas stílnek is vannak fokozatai, melyek a gyengédség irányába mutatnak.
Ahogy újra és újra belém merül, ahogy pontosan ugyanúgy csinálja, mint ahogy legelőször kértem rá, ahogy lágyan csókolgatja a nyakam közben… ah, annyira jólesik…!
Most van hozzám a legközelebb, bár ez alkalommal sem ereszkedik rám teljesen. A kezeimet fogva, az ágyon támaszkodik, mint eddig, de ahogy a nyaka köré fonom karjaimat, hogy még közelebb érezhessem magamhoz, enged, és hozzám simul. A tempó, ahogy gyorsul, úgy vesz körbe rózsaszín ködpászmáival a gyönyör és kéj. Hihetetlen mód élvezem most ezt az együttlétünket. Na, nem mintha a többi kínszenvedés lett volna… de… ez most… olyan… más.
Ahogy fokozott sebességre kapcsol, érzem, hogy neki már nincs messze a hegyfok, hirtelen ötlettel lenyúlok kettőnk közé, s ahogy most megint elhúzódik tőlem egy kevéssé, dörzsölni kezdem legérzékenyebb pontomat… vele… együtt… akarok…
A gyönyörvihar váratlanul gázol át rajtam, olyan intenzitással, amelyet eddig még soha nem tapasztaltam. És… csak percekkel később döbbenek rá, hogy azért… azért, mert ő is ugyanabban a pillanatban ért a csúcsra, mikor én. Ahhh… - sikoltok fel magamban elkésve – ez eddig még… soha… nekem… soha… nem sikerült… senkivel.
Rámborul, és hosszan liheg. Én is kapkodom a levegőt, több okból is. Egyszerűen hihetetlennek találom, hogy… sikerült… egyszerre…
Még mindig remegek… érzem, ahogy átkarolja a derekamat, s magához ölel. Percekig bámuljuk a másik szemét. Eszembe jut, hogy eddigi pasasaim mit mondanának most: "baszki, bébi, istennő voltál…"
Vajon… ő mit mondana… ha… érteném?
Mivel nem szólal meg… (se japánul, se angolul nem közli velem a gondolatait), megmoccanok. Megpróbálok kigurulni alóla, mire elenged. Felkelek, kinyitom a szobaajtót, meggyújtom a lámpát az előszobában, aztán a fürdőben is…
Míg tiszta törülköző után kutatok a szekrényben, hallom, ahogy csukódik a fürdőajtó. Egy pillantást vetek a fogas alatt veszteglő Kyóra, majd beállok a zuhanytálcába, hivogatón intve felé. Abban a pillanatban lép mellém, ahogy megnyitom a csapot. Ah, ahogy a záporozó víz, lassanként teljesen átnedvesíti a haját, most olyaténképpen borul a koponyájára, hogy bennem felmerül a tavaly év eleji, kissé sokkoló promo fotó, amivel váratlanul találkoztam az interneten…
Elmosolyodom. Olyan szinten beizgultam a buddhista hajviselet láttán, hogy öröm volt nézni. Egyfolytában csak bámultam, totál melegem volt, és arra gondoltam; "baszki, Kyónak még a kopaszság is rohadt jól áll…"
Nagyot nyelek. Az emlékek hatására, vagy arra, hogy éppen itt áll előttem kábé öt centire, világosban?!
Újra, konstatálnom kell, hogy élőben még inkább gerjedek a felsőtestére, ami véleményem szerint, egyáltalán nem ronda, mint ahogy ő mondja magáról. Szerintem egyenesen gyönyörű… szexi… és vonzó.
A bőrén végigcsurgó vízcseppek látványa kellőképpen be is indít… már megint.
Telhetetlen vagyok.
Odahajolok hozzá, s lassan végighúzom nyelvemet rajta, követve a vízcseppek haladási irányát, lentről felfelé, vagyis ellenkezőleg, aztán kikötök a mellbimbói környékén… végig is nyalogatom őket. Egyszer… kétszer… háromszor… addig-addig, míg ki nem csalok Kyóból egy apró, kéjes sóhajt. Ahogy ujjai a hajamba tévednek, felemelem a fejem. Közelebb húz magához, figyelmesen megnéz, mintha most látna először (így is van, elvégre eddig jótékony sötét leplezte előnytelen részeimet) újra és újra ujjára tekeri vizesen, epeda rugóformára összeugró tincseimet.
- Igen – közlöm vele magyarul, és fennhangon – jól látod, göndör a hajam…
A szemében látom, tetszenek neki a loknijaim. Elmosolyodik, és mond valamit, amiből csak az "ecchi" szót tudom kihámozni. Erre én is elmosolyodom, kajánul, és elmondom az egyetlen olyan mondatot, amit nem a japán órákon tanultam meg… na, vajon miért nem?
- Omae-to ecchi shitai…(I want have szex with you)
Elneveti magát. Nos a mondat egzakt jelentése felől még kissé bizonytalan vagyok, és nem is tudom meg, hogy vajon tényleg így hangzik-e a fordítás, azt viszont igen, hogy körülbelül ezt jelentheti…
És még azt is, hogy milyen érzés is, a zuhanyzó falának döntve, kissé kényelmetlen pozicíóban (felhúzott lábbal), szeretkezni…
Lehunyom a szemem, mert minden kényelmetlenség ellenére, élvezem a dolgot. Az jut eszembe: kedvenc szexuális fantáziálásom vált most valóra éppen….
Lehet, hogy tényleg csak álmodom mindezt?!

Sayonara…? - Kyo pov

Lassan hajnalodik. A redőny résein beszivárgó fény tisztán mutatja, hogy odakint világosodik az ég.
Fura, hogy vége az éjszakának, és én még mindig itt vagyok. Valahogy… azt hittem, az éjszakai sötétséggel együtt, ez az álom is tovatűnik. Mégis… még mindig itt vagyunk mind a ketten; Anna is, én is…
Föléhajolva fürkészem az arcát. Szemei zárva, és igen mélyen aludni látszik. Kifárasztotta a szex, az éjjel… Aranyos. Megcirógatom az arcát, s ekkor érzékelem az első változást. Már nem olyan mint éjszaka. Már nem érzem Anna bőrének lágyságát, melegét. Csak olyan, mintha valami papírmasén húznám végig az ujjaimat. Mégis vége…
Csak valahogy itt ragadtam, ebben az álomszerűségben. Pont úgy, ahogy akartam. Viszont… így nem kell. Így nem akarok maradni, hogy ő csak valami távoli képmás lett. Hogy csak bámulhatom, de nem érinthetem…
Muszáj lesz felébredni.
Felkelek Anna mellől, magamra veszem a ruháimat. Vetek egy utolsó pillantást az alvó lányra.
"Sayonara, Anna-chan"
Jó lenne valami üzenetet hagyni neki, ne? A nyitott laptop képernyővédőjén pillangók szállnak valamerre.
Megérintem az egeret, mire elém tárul a "google fordító". Ennek a segítségével "beszélgettünk". Akkor nyilván a búcsúszavaimat is lefordítja. Töprengek, hogy mit írjak, végül valami közhelyes baromság jut eszembe, amit azonnal ki is törlök, hogy egy másik közhelyes baromságot írjak helyette. Ezt viszont megtoldom a telefonszámommal, aminek később már nem látom értelmét, de…
Mindegy, maradjon.
Elgondolkodva nyitom ki a bejárati ajtót, a hazatérésre gondolva. Meglep az ajtón túli sötétség. És az örvény… amely nagyhirtelen magába szippant. Érzem, hogy zuhanok ---
Sokszor álmodtam ezt.
A laptop előtt ébredek fel. A saját lakásomban. A villany még mindig ég, dacára a kint tomboló világosságnak.
Nem törődöm vele, a képernyőt bámulom, ahol még látszik Dai utolsó üzenete:
"Oké haver, ha összehoztál valamit, küldd el Kobayashi-sannak, oyasumi."
Eh, Dai készpénznek veszi, hogy beszállok a K-projektbe?!
Inkább egy új dalt hoznánk össze…
A jegyzetfüzetem után nyúlok, és mintha a vágyamat követné, próza helyett, verssorok lüktetnek az agyamban, én pedig csak úgy egyszerűen leírom őket, anélkül, hogy gondolkodnék rajtuk.
Úgy, ahogy eddig, írom, ahogy a hang diktálja…
Aztán ahogy átolvasom… már az első két sor után látom, hogy ez… nagyon nem az én világom. Mindegy. A késztetés, hogy örökítsem meg, ami az agyamban zsongott, olyan nagy volt, hogy nem tudtam neki ellenállni… és most itt fekszik előttem egy olyan érzelgős és nyálas szöveg, hogy ahogy elolvasom, összerázkódom tőle.
A pokolba is! Ezt nemhogy a srácoknak… de még Anna-channak sem mutatnám meg. Ez nem én vagyok… hogy az ördögbe tudtam ilyen… nem, még jelzőt sem találok rá. Hagyjuk is. Már nyúlnék érte, hogy összetépjem, de aztán mégis meggondolom magam.
Csak a füzetből tépem ki, és elsüllyesztem az íróasztalfiókban.
Majd átdolgozom valamikor… rendes szöveget csinálok belőle. Ha jobban meggondolom… az alapja nem is volt olyan rossz.
Ledobom a tollat, nyújtózom. Mára elég volt ennyi. Fáradtnak érzem magam, itt az ideje egy alapos fürdőnek… az mindig felfrissít. A forró víz egyszerre spanol fel, és nyugtat le, ahogy beleereszkedem.
Ez már azért hiányzott… elnyúlok, becsukom a szemem.
Nem… az agyamnak nem tudok parancsolni…!
Képzeletemben lassan kinyílik az ajtó…
"Ano… Kyo-san, gomenne… csatlakozhatok én is?"
Lassú mosolyra húzom a szám, ahogy végigpillantok a belépő Annán. Időközben megtanult japánul? Leguggol a kád mellé, hogy egy szintben legyünk, fürkészve néz rám.
"Az igazi nevem, Toru" – közlöm, amit már régen akartam.
Visszamosolyog, biccent.
"Eto… akkor, csatlakozhatok, Toru-san?"
Bólintok, mire feláll, és lassan, egyenként veszi le magáról a ruháit. Izgalomba jövök a rögtönzött sztriptíz láttán, s alighogy mellém lép a kádba, hirtelen azon kapom magam, hogy már fölötte is vagyok, és vadul harapdálom a nyakát.
"Milyen heves vagy" – suttogja zihálva, ahogy magába fogad. Végignyalok a fülcimpáján, ahogy lassan fokozni kezdem a tempót.
"Baromira felizgattál azzal, hogy előttem vetkőztél le"
Halkan, szinte buján elneveti magát, aztán váratlanul hal el a nevetése, ahogy felgyorsuló lélegzettel, közelebb nyomja magát hozzám, lábait a derekam köré kulcsolva.
"Kefélj meg, Toru… - nyögi és lassan lehunyja a szemét – kefélj, az ájulásig…"
Erre a felszólításra, olyat lökök rajta, hogy szinte kifröccsen a víz a kádból.
Erre a loccsanásra riadok fel. Na bassz. Elaludtam a kádban, majdnem víz alá került a fejem is.
Szép halál lett volna…

Chantal wood… - Anna pov

Arra ébredek, hogy tök világos van, és egyedül vagyok az ágyban. A takaró félig lecsúszott rólam, de hogy valóban nem álmodtam a múlt éjszakát, arról árulkodik a testem meztelensége, és az összegyűrődött, itt-ott spermafoltos lepedő.
Mert oké, hogy maszturbáláshoz is le szoktam vetkőzni, de a vibrátorból nem csurran ondó…
"Valaki tényleg járt itt nálam" – állapítom meg, a fehér foltokat kapargatva. Kuncogva gondolok arra, hogy elvihetném analizáltatni… kinek a dns-e is ez?
A párnám és takaróm is idegen illatokat őriz. Elmosolyodom, ahogy felfedezem a halvány szantálillatot, és arra gondolok, mindig is úgy képzeltem, ez illene Kyóhoz. A szantál… És lám. Valóban. Tényleg kedveli.
Felkelek, előkeresem a kedvenc "Chantal Woods" nevű füstölőmet, és a tartót. Hamarosan finom szantálillat ölel körbe, ahogy a kis, ceruzavékonyságú rudacska parázslani, majd füstölögni kezd. Élvezem egy darabig, aztán szétnézek a ruháim után. Te jó ég… Kyo aztán heves volt… itt hevernek az ágy mellett rendetlen halomban, egyik-másik kifordítva… összegyűrve. Hehe.
Elvonulok a fürdő iránt, zuhanyzás közben felelevenedik néhány frivol emlék… ahm… mikor ismételhetnénk meg?
Most így, visszagondolva… életem egyik legjobb éjszakáját tudhatom magam mögött. Kyo valóban fantasztikus szerető… úgy, ahogy képzeltem. De kár, hogy csak álmodtam… vagy várjunk csak.
Tényleg csak álmodtam?!
De… még akkor is, ha az istenek pajzán játéka következtében mi valóban találkoztunk egy éjszakára, valahol a negyedik dimenzióban, még akkor is…
Folytatása nem lehet, hogy is lehetne?!
Még azt sem tudom, ő minek könyvelte el a dolgot. Lázálomnak? Egyszeri kalandnak? Ez lenne az a bizonyos, "cipzár nélküli dugás?" Vagy esetleg… egy kicsivel több? Mondjuk… visszaköszönne másnap, ha összetalálkoznánk az utcán? Kérdések… melyekre csak ő tudna választ adni. Ha akarna.
Visszamegyek a szobába, felöltözök… enni kéne valamit. Ekkor veszem észre, hogy Kuro-chan még mindig be van kapcsolva. Ah, el kéne altatni, a hosszú ébrenlét nem tesz neki jót… egy darabig bámulom a szálldosó pillangókat, aztán arrébb tolom az egeret. Ahogy kivilágosodik a képernyő, megjelenik a google… translate.
Nagyokat pislogok. Ezt… ezt csakis Kyo írhatta ide!
Rákattintok a "fordíts!" gombra, és homlokomra szaladó szemöldökkel olvasom a búcsúszavakat:
"Jó volt veled. Szívesen megismételném valamikor. Ha egyszer Tokyo-ban jársz… hívj majd fel, ok?"
És egy mobilszám, alatta…
Ez zakkant meg teljesen. Ez a mobil… Kyóé? Kyo privát száma?! Elhihetetem ezt? És mi az, hogy "majd ha Tokyo-ban járok?!"
Úgy gondolja, én akármikor megtehetem? Hogy csak gondolok egyet, és elrepülök a világ másik végére? Hogy van rá lehetőségem?
Viszont… hogy szívesen megismételné a múlt éjszakát, szívembe lopja a reményt. Nem múlt hát el nyomtalanul, benne sem, ami történt…

Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
Anami

avatar

Hozzászólások száma : 11
Age : 42
Location : My Visual Dreamland
Registration date : 2009. Dec. 09.

TémanyitásTárgy: Re: Li Tai Po pillangói - öhm.... Diru, főként Kyós szösz   Vas. Jún. 24, 2012 12:39 am

II. rész - kiderül, hogy lehet-e egy álomnak folytatása, illetve, hogy valóban álom volt-e minden. Anna próbál napirendre térni, de....

a napok folynak, és.... - Anna POV

Próbálom úgy élni napjaimat, ahogy eddig, de nem igazán megy. Kísért az, az éjszaka… Azóta… minden éjjel Kyóval szeretkezem álmomban, és mindig úgy ébredek, hogy csurom nedves vagyok, és a vaginám csak úgy lüktet. A szexhiányos napjaimon nem hiányzott ennyire a kefélés, mint most… csakhogy… most aztán totálisan nem mindegy az alany.
Időközben a Diru házatáján még mindig a nagy csend lengedez, egyedül a menedzserük tollából olvashatunk egy rövidke üzenetet, miszerint "Kyo-san vigyáz a hangjára, a többiek pedig új projekten dolgoznak, meg egy hosszabb beszámolón, a rajongóknak."
Ennyi. Hát, ha még mindig szünetjük van…
Két hétig bírom a feszültséget. Meg kell tudnom! Ki kell nyomoznom, álom volt… vagy valamiféle… valóság?
Izgatottan nyomkodom be a számokat a mobilomon, egyik este. Aztán le is szidom magam: Japánban most, jó esetben hajnal van, hülye vagy, fel se veszi…
- Moshi-moshi…
A jól ismert hang hallatán olyat dobban a szívem, hogy attól tartok, Kyo is meghallotta, a vonal túlfelén.
- Gomenne… Kyo…-san…?
- Anna-chan…? – csodálkozó a hangja. Mintha ő maga sem számított volna rá, hogy telefonálni fogok – örülök, hogy felhívtál.
Megköszörülöm a torkomat.
- Újra… kezdtem a japánt.
Szinte látom magam előtt, ahogy mosolyog.
- Egész jól megy.
- Köszönöm. Most jutottam túl az alapokon még egyszer.
Kicsit hallgatunk, aztán ő töri meg a beállt csendet:
- Volna mód arra, hogy találkozzunk?
Nyelek egyet.
- Nem hinném. Jelenleg, nincs annyi pénzem, hogy elrepülhessek Japánba.
- Nos… talán segíthetek rajtad.
- Ano… mivel? Hogy megveszed a jegyemet?
- Miért ne? Elvégre én akarok találkozni veled.
- Akkor az már nem is érdekes, hogy én akarom-e?
- Nem akarod?
- De… csak…
- Nos… ha te is szeretnél látni… kérlek fogadd el.
Nem nagyon tudok erre nemet mondani… ezek után már nem beszélünk sokat, csak az időpontot egyeztetjük le, hogy mikor érek rá én, és hogy neki mikor jó. A látszat ellenére, azért dolgozik itt-ott…
Mikor leteszem a telót, még mindig reszketek. Ez is álom? Vajon mikor fogok teljesen felébredni belőle?
Amikor viszont néhány nap múlva kapok egy sms-t, amely a repülőjegy kódszámát és a pontos repülési dátumot (a gép indulási idejével és járatszámával) is tartalmazza, már kénytelen vagyok elhinni, hogy mindez igaz.
Valahogy egy tündérmesébe csöppentem… a szőke herceg ugyan nem jön értem a közhelyesen fehér lován, de értem küldi a repülő hintót…
Nem tudom, hogy mire számítsak, meddig fogok maradni, a vízum egy hónapig érvényes, a repülőjegy szintén…
Végül nagyjából úgy pakolok össze, mintha nyaralni indulnék: nem sok cucc, csak a szükségesek. És néhány elegáns koktélruha, mert hátha elmegyünk vacsorázni egy-két jobb helyre…
Elvégre ez egy tündérmese, ne?

I'm drived in crazy - Kyo pov

Megőrültem?!
Egy luxuskurváért nem fizettem ennyit… megéri ez nekem? Egy teljesen ismeretlen lány…
Miért ragaszkodom ilyen görcsösen hozzá? Nem tudok róla semmit, a nevén kívül. Miért akarom ennyire látni, hogy még a repülőjegyet is elküldöm neki, csak jöjjön el hozzám?!
Nem tudom, mivel fogott meg. Csak azt, hogy azóta is, minden éjjel meglátogat álmomban, és hagyja magát megdugni. Reggel pedig, mindig arra ébredek, hogy kemény vagyok, fájdalmasan merev, és muszáj kivernem, ha azt akarom, hogy megszűnjön a fájdalom.
Nem segít az sem, ha valaki mást dugok meg. Addig az egy percig jó… amíg elélvezek, de utána… utálom, hogy nem Anna-chan kék szemeibe nézhetek. Csömört érzek, és megbánást. Kellett ez nekem?! Mire volt ez jó?!
- Tűnj el – mondom a lánynak, akinek a nevét sem jegyeztem meg. Elég annyit tudni, hogy nem Annának hívják…
Ő pedig vérig sértve kapja fel a ruháit. Mindig ugyanaz a forgatókönyv. Csak a hajszín más, és a ruha. Meg a név, amit szinte azonnal elfelejtek.
Hülyeség. Hülyeség az egész, amit csinálok, amit érzek.
Anna is csak olyan, mint a többi… hétköznapi csaj. Nem jobb, és nem rosszabb, mint mások. Mint ezek itt. Valamiben azért mégis különbözik tőlük… máshol született.
Talán éppen az egzotikuma, a köztünk lévő távolság, és a dolog egyszeri és megismételhetetlen volta az, ami ennyire izgalmassá teszi. Nem tudom.
Majd kiderül, ha újra látjuk egymást. Már nem kell olyan sokat várni… - mondogatom magamban. Mert utálok várni. Ha valamit akarok… akkor rögtön, azonnal kell. Különben elvesztem az érdeklődésemet…
Fura, hogy erre a lányra két hetet is kell várnom, mégis…
Izgatott vagyok, és nem fásult.
Két hét, és végre itt lesz, mellettem. Akkor majd kiderül…
Kiderül, hogy az éjszaka misztikus sötétsége nélkül is, vonzónak látjuk-e egymást.

*

Utálom a naritai reptér zsúfoltságát. Akkora a zsivaj, hogy a saját gondolataimat nem hallom. Az idő is olyan vontatottan múlik. Mintha soha nem akarna 11 óra lenni…
Odalépek a nagy üvegablakhoz, végignézem, ahogy éppen leszáll egy gép. Ebben a pillanatban mondják be, hogy a müncheni járat megérkezett.
Lehet, ez volt az?
A kijáratnál megint csak a tömeg. Inkább félreállok. Azon töröm a fejem, meg fogom-e ismerni. Olyan ködösek az emlékeim róla…
Már majdnem mindenki kijött. Lehet, hogy… fel sem szállt arra a gépre? Az utolsó pillanatban… meggondolta magát?
Váratlanul egy magányos alak tűnik fel a tranzitváró ajtajában, egy bőröndöt húzva maga után. Az arcát nagy karimájú kalap takarja, de valahonnan mégis érzem, ez csak ő lehet.
Zöld kabátban van. Kedvelem a zöld színt a nőkön. Olyan megnyugtató. Odalépek hozzá.
- Isten hozott Tokyo-ban!
Felnéz. Kék szemei örömtől ragyognak.
- Ko… konnichi wa, Kyo-san…! – mondja, elfogódottan.
Mosolyogva a vállára teszem a kezem, s mélyen a szemébe nézve, ugyanazt mondom, mint "álmomban":
- Az igazi nevem, Toru…

Epilógus

- Tudod mi jutott eszembe, erről az egészről?
- Micsoda?
- Hogy olyanok vagyunk, mint Li Tai Po és a pillangója.
Halk nevetés.
- De mégis, miért?
- Mert… Li Tai Po sem tudta, hogy ő álmodja-e a pillangót, vagy az álmodja őt…
- Szerinted, most is álmodsz?
- Nem tudom… - mosoly – de ha álmodom… akkor veled együtt.
Zihálós, kéjes nyögésekkel teli csend.
- Anna…
- Hai?
- Nem akarsz ittmaradni… végleg?
- Végleg? Úgy érted: ne menjek haza, soha többé?
- Szeretném, ha velem maradnál…
- Gomen… ezt ilyen hirtelen nem tudom eldönteni… hiszen még nem is ismerlek.
- Eto… akkor azon leszek, hogy megismerj.
- Lesz rá időm? Meddig tart még a kényszerpihi?
Mosoly.
- Körülbelül egy hónap. De lehet, hogy több. A kontroll dönti el.
- Ok. De… akkor ne beszéljünk…
Halk nevetés.
- Ha csak szexelünk, keveset fogsz megtudni rólam.
- De a szexuális szokásaidról annál többet, ne?
Incselkedő nevetés.
- Csak arra vagy kíváncsi?
- Csalódott lennél, ha igen?
- Kicsit.
- Jó, nemcsak arra vagyok kíváncsi… de… nem akarom, hogy miattam legyen rossz a torkodnak.
- Majd egészen halkan beszélek hozzád.
- Azt lehet?
- Azt mondták, csak a nagyon hangos beszédtől tartózkodjak. És az énekléstől.
- Értem. Szóval… van egy hónapom, hogy kiismerjelek? Szerinted, elég lesz?
- Bízzunk benne.
- Jó, akkor erre a "maradni akarok-e" témára, térjünk vissza egy hónap múlva.
- Rendben. Addig is… - kaján mosoly – kielégítheted a szexuális illetőségű kíváncsiságodat…

- vége -










Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
 
Li Tai Po pillangói - öhm.... Diru, főként Kyós szösz
Vissza az elejére 
1 / 1 oldal

Permissions in this forum:Nem válaszolhatsz egy témára ebben a fórumban.
J-Rock Fanfictions :: Dir en grey Fanficek :: Dir en grey-
Ugrás: